vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Idézem itt bőszen a PICSA szövegeit… Most relatíve cél nélkül. De láttam mostanában néhány elég érdekes reklámszöveget, és ha már egy ilyennek címet kell adni, hát mi más, ha nem PICSA? Még múlt csütörtökön, miután hajnali három körül caplattunk a szobatársammal hazafelé a Ráday-ban induló kocsmatúránkról, akkor tűnt föl (vicces, hogy pont akkor, és nem valami tisztább állapotban) egy macskaeledelreklámon egy furcsa logikátlanság: a plakát elmondása szerint a konzervben egész haldarabok vannak. Egész darabok. De nyilván a macskák attól még ilyet vennének.
A másikat ma reggel láttam, útban (rohanásban) az egyetem felé – igaz, ez nem olyan jellegű furcsaság volt, mint a macskatáp esetében, inkább csak… meghökkentő, hogy ilyen egyáltalán létezik. Ugyanis egy kis furgon oldalán valami olyasmi állt, hogy elhozza (többek között) nekem (is) a a legaktuálisabb függönytrendeket. Egy kicsit meglepett, hogy már a függönyök terén is lehet beszélni trendekről, pláne legaktuálisabb trendekről. Tudom, műveletlen vagyok és informálatlan, de én ott tartottam egyelőre, hogy hölgyek vonulnak föl a kifutón, és amit viselnek az a trend. Hogy néz ki ugyanez a függönyökkel? Félmeztelen hölgyek karnisokkal vonulnak körbe vagy mi?

Így fél tizenkettő körül már sikerült is megreggeliznem – nem mondom, hogy nem tudok lazítani ezeken a szabadnapokon… Igaz, cserébe hét közepén meg kiköpöm az agyam (kedden reggel nyolctól este hatig, majd nyolctól fél tízig, szerdán reggel nyolctól este fél tízig, négy óra szünettel reggel tíztől és egy féllel este, csütörtökön meg hat óra diszkrét matek egy húzásra (nyolctól kettőig), aztán négytől hatig német, plusz este még szakszeminárium (igaz, ez legalább házon belül); ja meg hétfő este is van egy szeminárium, de az is itt van a koliban). A reggelim most éppen két pohár narancsléből, egy bögre kakaó-kávéból (kivételesen vettem tejet, úgyhogy nem vízből kellett csinálnom) és négy pirítósból állt (sonkás, sajtos, uborkás, kecsöpös (csakazértse ketchup), jól átsütött kenyerekből), nameg közben az Exit olvasgatásából (jó kiállításokat keresek).
A koli egyébként jó. Működik már a csatpontom a szobában, úgyhogy tudok végre leveleket olvasni, feedeket követni és a többi (mindjárt meg is változtatom a Google jelszavam, mert frusztrál, ha nem tudom beírni fejből). A szobatársam egy ötödéves fizikus (ha minden igaz); egy kicsit eltérő az életritmusunk (és gondolom az órarendünk), úgyhogy ébren nem sokszor látjuk egymást. Jó lesz itt az élet. És az igazi poén, hogy nekem ez a koli az, ami eszembe jut, ha kollégiumról van szó. Valahányszor valaki olyat blogol, hogy hazaért a koliba, nekem az ugrik be, ahogy egy ilyen szobába benyit; az ablakban cigizéseket (valahogy erről Aurus jut eszembe) is mindig ide vizionálom.
(Azt hiszem, ebben a bejegyzésben használtam eddig programkódon kívül a legtöbb pontosvesszőt.)

Először is, ideje lenne elkezdenem dolgozni azon az anyagon, amit talán majd elő is adnék, a számítási felhővel kapcsolatos mindenről. Egyelőre még ötletem sincs, hogyan fogjak neki, egyáltalán miről szóljon – bizony elég nehéz úgy írni, értékelhetően írni valamiről, hogy nekem sincs még róla sok fogalmam… De azért megcsinálom, tavaly is milyen jó lett az a káoszelméletes előadásom (nekem legalábbis tetszett), pedig abba is csak az érdekessége miatt csaptam bele. Most is ugyanez a helyzet, remélem a vége is hasonló lesz.
Az édesapám az utóbbi évtizedben nagyon sokat foglalkozott a cigánysággal, a kultúrájukkal, a zenéjükkel, az életükkel, a problémáikkal és a mi problémáinkkal velük kapcsolatban. Anno írt egy könyvet egy prímásról (Messze kéklik a Duna a címe), és persze amíg a mű készült, minden vacsoránál, ebédnél hallgathattuk a különféle cigány muzsikusok életét, családfáját, satöbbi. Ezért volt mulatságos, érdekes, amikor miután megszereztem, bekapcsoltam a Melodiát, és meguntam a Juventus (amit elsőnek megtaláltam) prüntyögését, behangolva az első adandó másik adóra, amit találtam, egy, Dankó Pistáról szóló beszélgetést kaptam el. Ő is nagy muzsikus volt…
Vicces, hogy mire elérek a bejegyzés végére, elfelejtem, mi volt az elején.