vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Olyan sokat alszok mostanában. Talán utoljára szombaton aludtam addig, amíg csak tudtam. És még az se volt valami sok, tekintve hogy hajnali öt körül értem haza… Vasárnap reggel keltem, hétfőn szintén, akkor a fogorvos miatt (hurrányaralunk, holnap is ez vár rám), kedden nyolcra kellett mennem egy fantasztikus előadásra (formális nyelvek – erre jó példa a japán, merthát mutass még egy nyelvet, ahol annyit udvariaskodnak, vagyis annyira formális nyelvezetet használnak), kedd este után hajnalba nyúlóan mert a party, mert Sorsnak most volt a 19. szülinapja (és még sok ilyen boldogat neki!), tegnap este aztán ismét már ma volt mire lefeküdtem, mert társasoztunk, ma se fogok egyhamar ágyba kerülni, mert az utolsó busszal megyek haza a holnap reggeli fogorvos miatt, ebből látszik, hogy nem is fogok tudni soká aludni, és már megint pénteknél vagyunk, ami meg ugye kötelező jelleggel esti összejövetelt jelent… Jó lesz ez azért.

Nincs visszaút. Gondolom ezt azok is nagyon jól tudják, akik mindig megkérdezik, hogy most akkor komolyan mész Japánba? – vagy valami hasonlót. Csak azt nem tudják, hogy mennyire nem. Komolyan megyek, ez nem kérdés, itt már tényleg nincs mód visszakozni még ha komolyan akarnék se, de akármilyen pocsék is lesz majd hirtelen sokezer kilométerre kerülni innen és mindenkitől aki fontos, tudom hogy egy életen át csapkodnám a fejem, hogy miért nem mentem, mihelyt egy kicsit is nem úgy állnának a dolgok, ahogy én képzeltem. Nagyjából, mint Mézgáné a folytonos Hufnágel Pistizésével, csak egy kicsit életszerűbben.
Eddig csak egyszer voltam ilyen messze itthonról, amikor 2007 őszén mentünk Amerikába. Az csak két hét volt, és nem öt év, és pont ezért, akkor volt hova visszajönnöm. Fene se tudja, hogy öt év múlva lesz-e hova visszajönnöm. Öt év azért csak nagyon hosszú idő. Visszagondolva, öt év alatt sok minden széthullott és összeállt az életemben. Fura lesz most átélni, ahogy egyik pillanatról a másikra fog most április első hetében felrobbanni. Apró szilánkokra. Aztán majd csak rajtam múlik, hogy mit rakok össze belőle. És az biztos, hogy beleadok apait-anyait, és a lehető legjobbat hozom ki. Persze ezt így most könnyű eltervezni – aki ismer, tudja, milyen kellemesen bosszantóan döntésképtelen vagyok az esetek többségében…
Majd kiderül. Addig pedig szól The Gathering. Az Analog Park magasan a kedvenc számom, és most vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, mi az a fura szöveg a végén. Mint kiderítettem, egy idézet, Alice Csodaországban. El kell olvasnom azt a könyvet.
És egyértelműen azért szinte nulla a bejegyzés vajúdási ideje, mert kivételesen Jegyzettömbben írtam. És most látom csak milyen depressziósan hathat a cím. Talán mert nem is.

Érzem, hogy még lesz egy-két ilyen bejegyzés. Egyszerűen azért, mert a Skins fejbevág minden egyes résznél. Nagyon. Pláne, hogy Freddie karaktere elég nagyon rámillik. Úgyhogy most Pain - Bye/Die, és már csak egy üveg vodka kéne ahhoz, hogy azt csináljam, amit Freddie helyében tennék. Át tudom érezni, az a lényeg, bár ennyire még soha nem omlott össze körülöttem minden. Ilyenkor jó kis feszültségleadás a korlátlanság.