Nem is olyan rég
egy blogot linkelt
Gigi, ahol szóba került egy japán ínyencfalat, a nattó. Igazából nem tudom, miből van – a szokásos bab az egyik alapanyag, az fix, de valami más is kell bele, mert olyan irgalmatlanul büdös, hogy nagyon. (És ezt még a japánok is így érzik, úgyhogy.) A vicces az volt, hogy tegnap délben a menzán kikértem az e heti tésztás menüt (hetente egyszer eszek csak a menzán, akkor mindig valami tésztásat) (alap hiba, hogy nagy adagot), aztán amikor a többieknek csodálkoztam, hogy milyen undorítóan néz ki (nagyjából mintha egy zöld és egy barna takonylabdát dobtak volna a tészta tetejére), közölte LC nevű kínai kollégám, hogy az bizony nattó. Nekem annyira még kajával nem sokszor kellett küzdenem, igazság szerint csak a kelkáposztafőzelék okozott eddig ilyen megerőltetést – bár ehhez képest a káposzta finomság. Merthogy a nattónak nem csak a szaga és az állaga undorító, de az íze is teljesen olyan, mint a szaga. (Tudom hogy kajára nem illik azt mondani, hogy szaga van, de ennek igenis
szaga van, és nem az Alvin albumára gondolok, mert az jó.) (Hasonlóan éltem át találkozásomat amúgy a
büdös sajtokkal
is, valahogy a számban is csak az orrfacsaró bűzét tudom érezni…) Nagyon bátraknak minimális mennyiség kipróbálását merem csak legálisnak nevezni – különben viszont már lehet, hogy büntetni kéne.
Ellenben a mai ebédem jó volt. A szokásos rizs-répa-borsó-kukorica (utóbbi három mirelit) kombóhoz sörben sült disznajhúsát sütöttem. Egy szelet hús, három deci (egy doboz) sör, két paradicsom nagyjából egésze (minusz a gyanús színű darabok), fokhagyma, zöldhagyma, ilyenek. Paprika, bors, oregano. Jó lett, bár szójaszósz nélkül azért igencsak keserű (elfőtt róla a sör mind), azzal viszont nagyon jó.
