vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Már annyiszor akartam erről írni, de valahogy soha nem volt rá érkezésem. A környéken százjenes csak öt perc bringázásra, a Tobitakyu állomás mellett van. Mindenki oda jár, mert azért száz jen olcsó, akárki akármit mond (és 16 jen a kenyéren nem éri meg a kerekezést Chofuig a Seiyuba). Rövid út kettő van: a nagy kétszer másfél sávos, ami a stadion előtt megy el (erről készültek fotók áprilisban a szakuravirágzás idején), meg egy kisebb, ami a koli mögött indul, csöndes, forgalom sincs, árnyékos és jó. Már szinte csak ezen járok… A lényeg, hogy ezen az úton nem csak a rendőrakadémia van (azok de hangosan üvöltenek miközben futnak), hanem egy sérült gyerekek és felnőttek oktatási intézménye is – közérthetően: fogyisuli. Ennek a kerítésére van egy hatalmas transzparens kirakva, a következő felirattal: 生徒飛び出し注意. Ez pedig vicces, nekem. Ugyan a jelentése egyértelmű: vigyázat, iskola, a diákok kirohanhatnak az útra, nagyjából. Viszont szó szerint nézve inkább olyasmi lenne, hogy vigyázat, a diákokat kidobáljuk a kerítésen. Jáj de nehéz ezt lefordítani, de tényleg vicces.

Sikerült összeszedni embereket, hogy menjünk turistáskodni downtown Tokióba – igaz, hogy mind vietnamiak. Reggel tizenegyre volt kitűzve az indulás, sikerült is fél tizenkettőkor Huyen telefonjára kelni, segáz. Voltunk Harajukuban, bár most nem rajzottak (annyira) a lolik, láttam Nishiazabu-t (ugye 13-14, Fushimishi professzor) egy táblára kiírva, vettem termoszt a Starbucksban, sétáltunk a belvárosban, csodálkoztunk, hogy az ottani templomok és szentélyek milyen csöndesek (tényleg, beléptünk a templomudvar kapuján, és mintha eltűntek volna az autók mögöttünk), jártunk Shibuyában (ugye a Starbucks), ott néztük ugyanis a hatodik Harry Potter filmet, moziban, csak sajnos angolul (így is jó volt, tényleg jó film lett, majd írok róla), mert a japán szinkronosak (amik igazán viccesek) csak délelőtti matinéelőadáson mennek. Igaz, hogy ezzel már majdnem este nyolc volt, de miután az állomásnál megvacsoráztunk egy vietnami étteremben (nekem bún chả jutott, finom volt, tészta, zöldségek, földimogyoró, rizslapba tekert húsgolyók) még mentünk a Toyko Towerbe is, ahol zárásig voltunk. Utána még irány Roppongi (gyalog), ahol muszáj volt megnézni a Hello Kitty-s Hard Rock Cafét. A Hello Kitty úgy tűnik, hogy csak a boltjukra vonatkozik, legalábbis magában az étteremben nem volt semmi rózsaszín-lila. Merthogy ez inkább étterem, mint kocsma, ahogy én gondoltam volna. De hangulatos, nagyon. Meg drága. Nagyon. Hazafelé még gondolkoztunk rajta (fél 12 magasságában), hogy menjünk-e karaokézni, de senki nem jött volna a koliból, hárman meg nem poén reggelig, úgyhogy csöndesen hazavonultunk… Ahogy hazaértem, szembetaláltam magam azzal az óriási bogárral, ami tegnap este támadta meg a szobámat, de valahogy nagyon ügyesen elbújt. Most már nem volt neki menekvés, kilakoltattam (remélem nem halt bele). Sokáig merengtem, de azért csak sikerült elaludni.

Pénteken volt nagy parti, merthogy búcsúztatni kellett a kutató ösztöndíjasokat, akik most utaznak haza. Megadtuk a módját. Hajnalban kerültem ágyba, de megérte, mert sok jót beszélgettem. (Ruso csak kérdezte hogy ki volt az a lány akivel reggelig, dehát nem vagyok én olyan színű gatya. Burma felől érkezett (igen az a katonai junta uralma alatt álló délkelet-ázsiai ország) amúgy.)
Szombaton egy kicsit nyúzott voltam, szerencsére pingpongedzés nem volt, úgyhogy ágyban voltam nagyjából fél háromig (öttől). Utána hívott Huyen, hogy nem akarok-e menni tűzijátékot nézni Tachikawába, és hát nem is én lettem volna, ha nem megyek. Ott voltunk, szép volt, jó volt.
Vasárnap aztán reggel templom (aranyos, hogy a japánok szerint (is) olyan a hőség, hogy az istentisztelet egy egyetemi előadóban volt, ahol volt légkondi, de én meg pont hogy nem szenvedek ettől a melegtől, olyan mint az otthoni), majd ahogy hazaértem, kitaláltam, hogy én akkor elbiciklizek Asakusába olyan háromszögletű nádkalapot venni. Megjegyzendő, hogy a legrövidebb út a Google szerint harminc kilométer fölött van, én meg a belvárosban nem épp a legrövidebb úton mentem… Odafelé a vázba rúgva lehorzsoltam a bal bokám, úgyhogy hangulatosan véres volt egész úton. De odataláltam (közben félmeztelenül átbringáztam fél Tokiót), megvettem a kalapot meg még egyet s mást, aztán jöttem haza. Jöttem volna, csak nem tudtam merre, úgyhogy mindig nagyjából a nyugvó nap felé tartottam. Végül aztán sikerült megtalálni Shinjukut, ahonnan még elugrottam Harajukuba, hiszen ha már lúd, legyen kövér, meg mit számít még hat kilométer, hazafelé meg még Chofu egy kerületében belebotlottam egy bonodoriba (bon fesztivál, buddhista ünnep-féleség, hangulatos nagyon – kép megy menne (ha nem lenne teljesen homályos és elmosódott) flickrre), ahol megettem egy kis krumplit meg egy szusit aztán jöttem haza. Jó volt hazaérni, ahogy számolom, nagyjából nyolcvan kilométer lett. Még ilyet. (Persze jobb lenne jobb bringával…)