vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Reggel korán kellett kelni, mert mentünk Ikebukuroba az akváriumba. Már nem úgy értendő, hogy belemásztunk, de az ilyen vizes állatkert, akiknek ez esetleg nem világos. Sajnos nem éppen a mi korosztályunknak volt ez szánva, vagy legalábbis nem nekem, mert hosszabb időt én ilyen helyen nem tudok eltölteni. Nem érdekes. Mert végigmegyek, megcsodálom az állatokat, belegondolok, mennyire rossz lehet egész életüket egy üveglap mögött leélni, úgy hogy még csak mozogni se igazán tudnak. (Én majd belepusztulok ha a buszon/repülőn/akárhol csak egy órán át nem tudom kinyújtani a lábamat…) Volt egy boa constrictor (közönséges óriáskígyó, bálványkígyó) is, amit a műveltebbek ismerhetnek a Harry Potter sorozat első kötetéből. Meg aztán tanulni is kell(ett) (sok kanji van föladva házinak, meg három fejezetnyi középfokú anyag), úgyhogy amikor csak úgy random elindultunk valahova, úgy döntöttem, hogy inkább hazajövök. Úgyhogy így tettem, takarítottam, ebédeltem és tanultam. Krumplit sütni hosszú idő, mint azt felfedeztem. Ez megmagyarázza, hogy korábban, amikor csak a kajába akartam belefőzni, miért nem sikerült.

A tegnap este elég csúnyán elgörbült. Viszont cserébe nagyon jó volt. Későn, tízkor kezdtünk – összegyűlni. Tizenegy körül már harcképesen, bevásárolva (alá- és túlbecsülve) ültünk le megnézni a magyarul Igenember címen futó filmet. Nagyon jó volt… Élmény, hogy nagyjából az van benne megfogalmazva, amit én anno kitaláltam magamnak: úgy élni, hogy ne legyen mit megbánni. Keresgéltem most vagy negyed órát, hogy anno melyik bejegyzésemben írtam ezt le (mert tisztán emlékszem (erre éppen), hogy leírtam)…
A film után még hajnalig üldögéltünk a szabad ég alatt, néztük a csillagokat és jó volt nagyon. Valamikor öt körül érhettünk véget, nem néztem az órát. Persze azért ma már kevésbé voltam életképes, de azért reggel mentem templomba. Viszont egész délután az ágyamon heverve vegetáltam… És még el se kezdődött a jövő hét. Jó ez így, azt kell mondjam. Nagyon jót beszélgettünk, nagyon jó hangulat volt, és az a helyzet, hogy függő leszek lassan az ilyen reggelektől. Nagyon szeretek így felébredni, vagy magamhoz térni, ahogy jobban tetszik, bár azért a délutáni energiagyűjtést ki lehetne hagyni.

Reggel, méghozzá. Valahogy amióta hazajöttem, mindig korábban kelek, mint Japánban. Problémák adódnak. Például most is azt akartam írni, hogy mint otthon. Gyors volt, nem? Már otthon az a koszos kis zug Tokióban, a koliban a hatodikon. Másik probléma, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, hogy kilépek az ajtón, bekopogok valakihez, hogy te gyerünk már, unatkozok, csináljunk valamit és akkor tényleg indulás, még ha csak annyi is, hogy ebédet főzünk vagy kiülünk a parkba beszélgetni. De van valami. Itthon viszont már csak azért erőfeszítéseket kell tennem, hogy elérjem az embereket, és akkor még nem beszéltem arról, hogy együtt el tudjunk jutni valahova. Mindig van valaki, akinek nem jó. Bár itt meg ellenpélda, hogy én vagyok, aki nem mentem végig most a balatoni bulizásra, csak majd vasárnaptól három napra – de nem érzem tisztességesnek, hogy az itthoni három hetemből egy egészet ott töltsek. Lehet, hogy meg fogom bánni, eddig nem úgy tűnik. A kaják is teljesen szokatlanok, mert itt nem én szabom meg, mikor eszek, ergo gyakrabban és többet. (Anorexiás leszek.) Mert ugye múlt szerdán meglepetésből jöttem haza. Senki nem tudott róla, és vicces is volt, ahogy az embereknek sorban potyog le az álluk. (Kevésbé volt vicces reggel öttől este tízig (plusz hét óra időeltolódás) folyamatosan utazni…) Aztán voltak már bulik, többségükben jók, bár még mindig hiányérzetem van… (Csak tudnám, mitől…) Az első ember, aki megtudta, hogy itthon vagyok amúgy Mefi volt, akivel a Stadionoknál buszhoz rohanva futottam össze.
Csak tanulni ne kéne, nyűgös egy meló.

Ma elindultunk, családilag, szüleimmel és unokaöcsémmel, és megnéztünk a Mátrában egyet s mást. Először is a Hasznos melletti hegyen a várat. Legalábbis ami megmaradt belőle. Nem volt egyszerű megtalálni – már nem egyáltalán a várat, hanem ahogy fölmásztunk, a dzsumbujban egyrészt az ösvényt, másrészt a jó ösvényt kellett megtalálni. De azért sikerült. Utána még Fallóskúton (milyen vicces neve van, remélem nem latinból jón) megnéztük a Mária-kápolnát meg ebédeltünk Mátraszentimrén, részemről egy nagyon-nagyon finom sztrapacskát, juhtúróval és szalonnával. (Sok szalonnával.) Hazafelé én vezettem, pedig voltak Rézangyal pálinkáik (emlékek?). Sebaj… Ahogy másztunk föl a várhoz, szőlőföldeken keresztül vezetett az út, és itt elhatároztam, hogyha nekem valaha lesz nagy kertes házam, ott elég sok bogyós gyümölcsöt (málna, ribizli, szeder, kökény, szőlő, meg ami nem bogyós, cseresznye, meggy, bodza, ilyesmik) termesztenék (inkább hagynám őket megnőni), aztán készülne a sok lekvár, szörp, meg a fincsi ágyaspáleszek. (Már olyan ágyas, hogy benne a gyümölcs, nem ágynak esel tőle.) Persze Japánban most már muszáj lesz időnként sztrapacskát is sütni-főzni, úgyis ott van Jana (a szlovák lány), biztos örülni fog neki. Hazafelé meg beugrottam Sorshoz a telefonomért, amit a keddi összeröffenés után felejtettem ott. Este még bringáztam, és elkeseredtem, mert gyenge vagyok, elpunyít a japán bringa laza áttétele. (Váltó azon persze nincs.) Ősszel úgy tűnik lesz ott mégis egy nagyobb beruházásom. (Korit nem tudom, hogy ott vegyek-e inkább, kivigyem-e vagy postázzam magamnak…) (Reméltem, hogy most hogy megvettem a szótárgépet, már semmire nem kell majd költenem, de nyilván naiv voltam.)