vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Félelmetes, hogy amióta itthon vagyok, mennyire nincs miről írni. Volt egy csinos kis listám, hogy mikre kell emlékezni és mindenképp blogolni róluk, erre most maradt két elem, amikhez sehogy nincs kedvem hozzáfogni (egyik a Reprise című film értékelése, amivel csak annyi a probléma, hogy kicsit túl régen láttam, a másik a Therion nevű zenekar, amiről meg nem tudok egyszerűen eleget). Cserébe van elég olvasnivaló, csak épp bűntudat is, hogy nem élek családi életet most, hogy kivételesen mindenki itt van, hanem inkább ásom magam egyre mélyebbre az itthon hagyott könyveimbe - nameg azokba, amiket most kaptam, de nem feltétlen van keretem kiköltöztetni őket vissza japánba. Jelen állás szerint igen kevés könyvet fogok csak vinni most, ezek közül is csak egy biztos, a Finnegans Wake, hogy legyen mivel szórakoznom. Úgyse fogom tudni elolvasni egy év alatt se. Remélem azért amikor végleg végzek japánban és írok egy értékelést ide a blogra (nem vagyok az a típus, aki egyszer csak hisztisen törli a blogját) az utóbbi sok évről, ott lesz a nagy eredmények között, hogy elolvastam minden idők egyik legnehezebb angol irodalmi művét… És ha már avantgárd, közben a Diablo Swing Orchestra akár a leghallgatottabb előadóim közé is ugorhat.

A kávé érdekes. Ugyanis nem csak akkor hat, amikor elvárható, vagyis mire leér, felszívódik, eljut az agyamba satöbbi, hanem sokkal előbb is, rögtön miután megittam, pedig előtte csak egy tál görögsalátát ettem meg két zsömlével meg egy bögre kakaóval, tehát nem épp üres a gyomrom. De legalább így megvan már a szükséges lendület, hogy megírjak egy bejegyzést még úgy is, hogy közben orrot kell fújnom (küzdök a megfázás ellen, de egyelőre nem hagyja magát), amit pedig ki nem állhatok (persze meg lehet látni az orrfújásban is az élvezetet, amikor egy hosszabb önmegtartóztatás után kirobbanó erővel tűnik el az a vályogtégla tömörségű légútdugulás, és végre kapok levegőt). Hogy emészthetőbb témák felé evezzek (bár végül is a taknyot is meg lehet emészteni, amint azt a japán népesség túlontúl jól mutatja), és mivel a reggeli már volt, most jöhet a zene. Tegnap este ugyanis böngészgettem egy kicsit a last.fm-en (teljesen rá vagyok mostanában kattanva, egyik, ha nem a leglátogatottabb oldalam) és valahogy (ez a legjobb az egészben, hogy már azt se tudom, kinek (a profilján jártam) miért és hogy (határoztam el, hogy végre belehallgatok) találtam) belebotlottam a Coheed and Cambria nevű zenekarba, azóta az ő két legújabb albumukat hallgatom. Majd írok róla részletesebben is. Tegnap este meghallgattam a Radiohead Amnesiac kislemezét is, ha már megvan itthon (hogy honnan, nem tudom), és elsőre nem jött be. Másodikra se, de van rá esély. Egyébként pedig feltűnő, hogy az internetes jelenlét fontosságát még csak az igazán nagy popbandák érzik igazán. Elég csak megnézni a Coheed and Cambriát, ott vannak minden közösségi oldalon, hivatalosan feltöltött hallgatható zenékkel, videókkal. Így kell ezt.

Ma este elkezdtem harmonikára dalokat keresgélni, hogy ha már gitáron nem tudok gyakorolni itthon (eszközhiány), akkor legalább az eddig hanyagolt szájharmonikával fejlődjek. Teljesen véletlenül aztán megtaláltam a kulcsot. Van egy ilyen megfigyelésem, hogy rengeteg weboldal egyszerűen nem tűnik fel a keresőkben, akármennyire is hasznos a tartalma. Nem tudom, hogy mi az ok: nincsenek kereső-optimalizálva, ritka bennük az adott kulcsszó vagy mi – de ennek köszönhető, hogy a Google első oldalán (vagy egyáltalán) nagyon ritkán bukkannak fel tényleges hacker-oldalak, és ugyancsak ennek köszönhető, hogy nem találtam eddig elég (számú és eléggé használható) harmonika kottát a neten. Most megtört a jég, és gyors egymásutánban bukkantak fel egymás mögött az ilyenek. Úgyhogy most épp az Oh Susanna című dalt tanulom, amit már tanultam gitáron is. Aztán ahogy szüleim mellett játszottam, atyám jegyezte meg, hogy ennek ő (gyerekkorából) egy másik szövegét ismeri (Szlengblogon találtam):