vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Nincs közöm a hajdan csigáskettesként ismert tévécsatornához, csak most megint napló stílusú bejegyzés következik. Tegnap orientáció volt. Tegnapelőtt meg egész nap gitároztam. Az előtti este gép ellen játszottunk egy dotát ketten, és sokáig tartott (már keverem a tegnap estivel, hogy nyertünk-e), úgyhogy nem sikerült az ébresztőre ténylegesen felébrednem, hiába minden óvintézkedés, és aludtam egyig. Akkor viszont nekiálltam, és éjszakába nyúlóan gyakoroltam a számot, amit majd (többek között) a ballagáson játszunk.
Az orientáció egykor kezdődött másnap, addig is gitároztam három órát, de még így se volt elég. Az orientáción annyi kérdőívet töltöttünk ki, hogy már a könyökömön jöttek ki a japán értékrenddel és az alvászavarral (alvás-zavar) kapcsolatos kérdések.
Utána (szolid egy óra késéssel) odaértünk a próbaterembe, ahol életemben először (és biztosan nem utoljára) játszottam elektromos gitáron pengetővel (klasszikus módon is játszottam, de az akkordok elég fájdalmasak). Nehéz a klasszikus után… (Súlyra és játszani is.) Tényleg veszek egyet magamnak, hamar. Utána még mászkáltunk Kichijojiban, kerestünk kottát a másik számhoz, de nem találtunk használhatót. Ugyan az eső esett, ezzel együtt pedig az én mindennemű együttműködési készségem is, azért még a mexikói étterembe elmentünk, ahol anno a senpaiokkal voltam. Aztán haza és csak egy dota, ami úgy rémlik, hogy vereséggel zárult (gép ellen, szégyen). Kettőig…

Reggel hatkor ébresztettem magam, hétre föl is keltem, fél nyolckor már képes voltam odarakni a kávét és benyomni a gaponapehely-​reggelit, és még így is odaértem időben az elvileg hét-ötvenes, gyakorlatilag nagyjából nyolc-tizes indulásra. A japán országgyűlés felsőházában nyitottunk, az utat (ami szerintem hosszabb volt busszal, mint vonattal lett volna) végigaludtam, az ottani körbejárkálás dögunalom volt, utána mentünk valami bíróság-féle szervhez, ahol megnéztük (szabad választás volt) egy igen piti drogdíler tárgyalását (nem végig sajnos). A manusz négyszer adott el füvet, az utolsónál kapták el, ahol hatalmas tétel, egy gramm volt a téma. Radoval összenéztünk azért…
Odaibán ebéd, majd shoppingoltunk, legalábbis a hölgyekkel tartottam, ehhez képest én voltam az egyetlen, aki vett is valamit, mert a kyushui úton vett piros-zöld-sárga-fekete fa nyaklánc gumija nagyon kinyúlt már, e helyett egy kicsit kevésbé rikítóbb, cserébe nem nyúlósat. Utána még kimentünk a szemétszigetekre is, ez volt az egyetlen program a nap folyamán, ami talán érdekes is volt.
Visszafelé Odaibán kiszálltam két hölgy társaságában (Huyen és Plamena) aztán mászkáltunk meg fotóztunk (ó igen, kiszúrtam az erkélyemről az idei év első szakuráját, gyorsan le is fényképeztem, majd töltök fel képeket). Shibuyában összefutottunk a többiekkel, vacsoráztunk steaket, majd miután hazaértünk játszottam egy dotát a többiekkel, ezúttal trollként, és nagy fölénnyel nyertünk (a phantom lancer mellett ezt a hőst érzem leginkább, és könnyebb sokkal – már csak a pandarent kéne kitalálni). A mai Sinfest ez után nagyon odaillett.
Zuhany megvolt, alszok. Holnap délután valami nagyobb esemény lesz, jönnek volt tanárok meg diákok, ingyen kaja-pia, ott a helyem. (Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ismét nem a szakmai előmenetelemmel kapcsolatban fogom kapni a legtöbb kérdést.) (Kapcsolódik, hogy még tegnap a mexikói étteremben is megkérdezte a pincér srác, hogy igazi-e a hajam és megfoghatja-e…)
Ami még számít, hogy jött levél az egyetemtől, amit ugyan még nem volt módom tüzetesebben átolvasni, de ahogy átfutottam az jött le, hogy fölvettek koliba. Plusz a JLC szerez nekünk költöztetőket, ami azt jelenti, hogy ha ryokanban is lakok abban az öt napban, negyvenezer jen alatt meglesz a költözés – sokkal kevesebb, mint amivel számoltam. Ezért mondtam, hogy hamar vehetek elektronyos gitárt.

Valahányszor az átlagos ázsiai bagázzsal tartok, nagyjából húsz évvel érzem utána magam öregebbnek. Kulturális különbségek, valószínűleg, de ez a szint nálam már üti az életképességet. Én igazából csak csapódtam a mai társasághoz, egyikőjükkel sincs különösebben közeli kapcsolatom, nagyjából soha nem beszélünk. Ők viszont jó barátok – és mégis, amikor vártunk a kajára, síri csönd, nem tudnak miről beszélgetni. A szülinaposnak tortát vettünk, és kábé háromszor szóltam az egyiküknek, hogy te haver, nem a te szülinapod, hadd válasszon már ő tortát ha előre képtelenek voltatok ezt megszervezni. Nem úgy tűnt, mintha felfogta volna, mit mondok. Ráadásul a humorérzékük nagyjából annyi van, mint egy rajzszögnek. Tudom, nem vagyok én a pop-irányú ember, de azért amikor már az ötödik helyre hümmögtek hogy hát ez se jó, az meg drága, ez csak úgy nem, bemondtam, hogy itt ez a jó bár, gyerünk. Azt az őszinte felháborodást az arcokon… Hogy lehet ilyet egyáltalán feltételezni is? Ahogy jöttünk haza, egyikük az új lakásáról beszélt, ahova költözik egy ismerőssel. Az első kérdés: és hova tudod rakni a tanuló asztalodat? Erőlködtem, hogy ne vágjak egyértelműen wtf képet. Ráadásul szörnyen gyermetegek, hihetetlen hogy húsz évesen még mindig a bentlakó általános iskola szigorú rendszerét tartják ideálisnak. Kimozdulni, emberekkel találkozni? Gólyatábor? Minek az? Hülyeség! Annak akkor lenne értelme ha már összebarátkoztál velük! És amikor a barátaival is van, egész idő alatt a telefonján képeket meg Facebook oldalakat nézeget.

Read the full post