vale[ blog ] diary of the last hollow soul

I have a few meals that i really have to consider trying to make.
One group are potato based food. I hate potatoes. I mean, i like it when it's ready and cooked, fried or whatever. But to clean it, cut it, cook it, now that's out of my league. I simply don't have neither the patience nor the skin to clean and prepare them.
The other is pancakes. It's just a nightmare. I don't know if it's some japanese specialty or whatever, but the flour here turns into nice small balls upon contact with any liquid (in this case milk and egg), and the inside of the balls is dry flour. And it's really difficult to destroy them permanently, occasionally resulting in raw flour bubbles in the ready pancake. Also, it gets messy very quickly. And it's easy to burn. And i have the bad habit to eat more of it than i should.
Thus, qualifications for any wife candidate: be able to make fried potatoes and pancakes.

Sorssal beszélgettem tegnap, többek között irodalomról. És fejbe vágott, hogy az utóbbi időben mennyire nem olvasok semmit, csak darálom a Stargate részeket, tucatszámra. Úgyhogy ma vittem magammal suliba Neil Gaiman Smoke and mirrors című könyvét, és mire hazaértem, a felét el is olvastam. Valahogy akármennyire álmosnak is érzem magam és nem érdekel az óra, egy ilyen könyv ugyanúgy le tud kötni és ébren tartani (vagy éber álomban tartani), mint egy film vagy sorozat. Régen is így volt, ahogy olvasok, egy másik szememmel látom a hotelt az aranyhalas medencével, az álom-történetet döbbenten hallgató családot a kis fogadóban, mintha én állnék lesben a troll helyett a híd alatt…
Kint amúgy villámlik, dörög és lassan már (ha jól hallom) esni is kezd. Valahogy nem rémlik, hogy eddig láttam volna zivatart, amióta Japánban élek. Pedig van egy hangulata, kár, hogy (még) nem lett tőle kevésbé meleg.
Kéne gyűjteni régi rockzenét. Van egy jó hosszú listám már a zenekarokról, akiktől legalább egy válogatásalbumot jó lenne meghallgatni, de az az érzésem, hogy a rockzene történetének minden érdekes zenekarát megismerni nagyjából olyan vállalkozás lenne, mint megtanulni a világ összes nyelvét. Elvégre (mint a japán példa mutatja) egyet legalább két év megtanulni – vagy együttes esetében jól megismerni. Az összes így elég nehezen férne bele, kivéve, ha bejön a logika, miszerint hiába, hogy eddig minden ember meghalt, ebből nem következik, hogy én is meg fogok. Vagy ha átmegyek abba a halhatatlan földönkívülibe az Útikalauzból, aki mindenkit sérteget. A nevére persze nem emlékszem.