vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Pénteken volt nagy parti, merthogy búcsúztatni kellett a kutató ösztöndíjasokat, akik most utaznak haza. Megadtuk a módját. Hajnalban kerültem ágyba, de megérte, mert sok jót beszélgettem. (Ruso csak kérdezte hogy ki volt az a lány akivel reggelig, dehát nem vagyok én olyan színű gatya. Burma felől érkezett (igen az a katonai junta uralma alatt álló délkelet-ázsiai ország) amúgy.)
Szombaton egy kicsit nyúzott voltam, szerencsére pingpongedzés nem volt, úgyhogy ágyban voltam nagyjából fél háromig (öttől). Utána hívott Huyen, hogy nem akarok-e menni tűzijátékot nézni Tachikawába, és hát nem is én lettem volna, ha nem megyek. Ott voltunk, szép volt, jó volt.
Vasárnap aztán reggel templom (aranyos, hogy a japánok szerint (is) olyan a hőség, hogy az istentisztelet egy egyetemi előadóban volt, ahol volt légkondi, de én meg pont hogy nem szenvedek ettől a melegtől, olyan mint az otthoni), majd ahogy hazaértem, kitaláltam, hogy én akkor elbiciklizek Asakusába olyan háromszögletű nádkalapot venni. Megjegyzendő, hogy a legrövidebb út a Google szerint harminc kilométer fölött van, én meg a belvárosban nem épp a legrövidebb úton mentem… Odafelé a vázba rúgva lehorzsoltam a bal bokám, úgyhogy hangulatosan véres volt egész úton. De odataláltam (közben félmeztelenül átbringáztam fél Tokiót), megvettem a kalapot meg még egyet s mást, aztán jöttem haza. Jöttem volna, csak nem tudtam merre, úgyhogy mindig nagyjából a nyugvó nap felé tartottam. Végül aztán sikerült megtalálni Shinjukut, ahonnan még elugrottam Harajukuba, hiszen ha már lúd, legyen kövér, meg mit számít még hat kilométer, hazafelé meg még Chofu egy kerületében belebotlottam egy bonodoriba (bon fesztivál, buddhista ünnep-féleség, hangulatos nagyon – kép megy menne (ha nem lenne teljesen homályos és elmosódott) flickrre), ahol megettem egy kis krumplit meg egy szusit aztán jöttem haza. Jó volt hazaérni, ahogy számolom, nagyjából nyolcvan kilométer lett. Még ilyet. (Persze jobb lenne jobb bringával…)

Tegnap este Aival megnéztük a Kalevalát a Trafóban, és jelentem alássan, aki nem látta, bánhatja (bár még lesz valamikor a Bakelitben). Kortárs mű, és ez lerí róla. Furán jöhet ki ez most, mert egy dicséret után ilyet mondani elég ellentmondásos (már csak ismerve a saját véleményemet a nagy kortárs művészetről), de ugyanilyen ellentmondásos maga az előadás is. Azok a részek, amik valóban Kalevala voltak, és a végéig a természetvédős részek is nagyon ott voltak a szeren, viszont a végét abszolút nem tudtam hova tenni. Lehet, hogy bennem van a hiba és még nem nőttem föl ehhez a magassághoz, de nagyon nem értettem, miért kell minimum tíz percig (odabent elvesztettem az időérzékemet, ezért nem mertem húszat írni) egy fém építmény összerakásával szenvedni, és miért szeretkezik olyan hevesen a Nap egy öreg Jegesmedvével. Nyilván ha másodszorra látnám, érteném már ezeket is, de most még nem. Gondolkozok hát rajta. És ha már negatívum: az akusztika nem volt a csúcson, nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem a szövegeket. De ne tessék ám azt hinni, hogy nem volt jó az előadás. Mert jó volt. Megérdemel egy négyest (ötből), mert amit értettem, az nagyon jó volt, amit meg nem – hát, biztos bennem volt a hiba. A testfestések (amik sajnos gyorsan elkenődtek) nagyon jól néztek ki, az elején azon gondolkoztam, melyiket tetováltatom majd egyszer magamra. A szövegek egyszerűen nagyszerűek voltak, és amennyire én meg tudtam ítélni, a táncok is (ha meg nem is profik, de áll-leejtősek mindenképp). Tetszett – csak azért nem írtam, hogy nagyon tetszett, mert a vége nem tetszett nagyon. A modernre fogékonyaknak kötelező.

Ami ma az egyetemen volt… félelmetes. A diszkrét matek (bevmat, ha így valakinek ismerősebb) előadás reggelről borzasztóan unalmas volt, matematikus-módi vezetgettünk be újabb és újabb számhalmazokat (kvaterniók és testvéreik), aztán meg a véges halmazokat szekáltuk. Mindeközben annyira kómás voltam, hogy még olvasni se tudtam kitartóan, pedig direkt vittem magammal a Szép új világot. A gyakorlat se volt jobb (és ráadásul az is három óra, katasztrófa), amilyen fáradt voltam, nagyon nem bírtam tolerálni a tanár stílusát – pedig az utóbbi hetekben örültem, mert kibírtam a gyakorlatokat anélkül, hogy ki akartam volna tekerni a nyakát – úgyhogy maradtak a különböző gyilkossági tervezetek, és a lehető legmaróbb beszólogatás. Úgy tűnik, edzett cinikus az ürge, mert nem látszott rajta semmi.
Mindezek után Aival elmentünk az Artkatakombába egy volt tanárának a kiállítására. Váratlan volt a médium (a szokásos vászonra nem csak festéket pancsolt, hanem madzagokat ragasztott rá, azokkal is formákat rajzolva), de a művek többségét elfogadnám a nappalim falára, ugyan ha pénzt is kéne adnom érte, talán ha három érné meg az árát. Színvonalas kortárs – sajnos nem egy gyakori jelenség. Holnap tervezek menni a Ludwig Múzeumban lévő Keith Haring kiállításra, meg talán a Jégkorszakokra – ez utóbbi ellen csak az ára szól, de az nagyon. Azt meg még mindig nem tudom, holnap kockáztassam-e egy heti költségvetésemet a Sonata Arctica koncert kedvéért, vagy se. Hirtelen döntés lesz.