vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Na jó, másfél. Tegnap este gólyabál volt, emiatt kihagytam a németet és a kolis előadást is (remélem nem vesztettem semmi túl érdekeset), de legalább jó volt a bál. Ugyan nem táncoltam, de nagyon jó hangulat volt, újra volt gólyaeskü (gondolom azok kedvéért, akik nem méltóztattak felbukkanni a progiavatón), voltak (szerencsére rövid) beszédek és utána volt koncert is, Supernem és Heaven Street Seven, de előbbi egy-két számán kívül nem tudtak lázba hozni. Inkább ültem a többiekkel, beszélgettünk, vízipipáztunk, később szivaroztunk (én legalábbis), volt jó fajta csapolt barna sör, a szomszédban kisbolt két decis Royal vodkával a polcon, volt whisky és abszint is.
Ma meg a két tervezett társasági programból kettő kiesett – úgyhogy egész nap kiállításokat jártam, ami jó volt, láttam sok minden szépet s jót, csak sajnos itt is kiesett nem egy: volt, ahova csak időpontegyztetéssel lehet menni, volt, ahol egyszerűen csak be volt lakatolva a kapu este nyolckor, amikor tízig kellett volna nyitva lennie és volt, ahol mire odaértem szétszedték a kiállítást mondván másnap repül Angliába. Sok helyen otthagytam az emailcímemet, kaptam forralt bort, beszélgettem jókat, kaptam szórólapokat, fáztam meg fáradkodtam meg éheztem, de legalább ez utóbbit egy palacsintázó megoldotta (a fázást bármilyen beltér, a fáradtságot egyelőre semmi). Nameg tervezek, tervezek…

Ez a nap rosszabb elég nehezen lehetett volna (persze minden megoldható, de inkább ne, ha már választhatok). Az még elmegy, hogy reggel nyolckor egy számítógépes alapismeretek zárthelyivel nyitottam, de azzal a lendülettel elhagytam a sálamat is – és már akkor éreztem, hogy ennek így nem lesz jó vége. És milyen igazam lett… Miután egy remek hangulatban eltelt helószia keretében (minusz egy pont) odaadtam drágaságomnak az úszószemüvegét elindultam, hogy megnézzek néhány kiállítást, egyet a Kálvin térnél, kettőt pedig a Bakáts téren, de az már nem tűnt föl az Exitben, hogy ezek jóval később nyitnak csak… Hurrá. Így hát hazajöttem, megebédeltem, kerestem a neten egy ruhakölcsönzőt, majd útra keltem (nem mellesleg közben valahol itthon a napszemüvegem is felszívódott): beadtam a zakómat tisztítóba (jövő szerdára lesz kész, hurrá), majd nekiindultam a ruhakölcsönzőnek – ahol pedig egy lehúzott roló várt, semmi több. Na ez betette a kaput, utána a lineáris algebra gyakorlatról és a programozási alapismeretek előadásról nem is beszélve. Utána még elkísértem egy csoporttársamat a Nyugatiig, mert a Körúton csak találok valahol egy helyet, ahol tudok magamnak egy estére valami extravaganza öltönyt (vagy szmokingot, vagy frakkot) szerezni, de sajnos az anyagi kereteimen belül ez se jött össze, így hát holnap fekete ingben megyek, és reménykedek, hogy beengednek. Ha meg nem, akkor holnap is remek napom lesz… (Hat óra diszkrét matek után ugyan ez nem is kérdés.) Most még hazafelé potyára mentem föl az Eötvösbe, mert úgy néz ki, nem volt modern elméletek órám – félek, valami előadásra kellett volna helyette menni… Katasztróka. Most még este egy spanyol, és csak imádkozok, hogy ennél rosszabb már ne lehessen…

Először is, ideje lenne elkezdenem dolgozni azon az anyagon, amit talán majd elő is adnék, a számítási felhővel kapcsolatos mindenről. Egyelőre még ötletem sincs, hogyan fogjak neki, egyáltalán miről szóljon – bizony elég nehéz úgy írni, értékelhetően írni valamiről, hogy nekem sincs még róla sok fogalmam… De azért megcsinálom, tavaly is milyen jó lett az a káoszelméletes előadásom (nekem legalábbis tetszett), pedig abba is csak az érdekessége miatt csaptam bele. Most is ugyanez a helyzet, remélem a vége is hasonló lesz.
Az édesapám az utóbbi évtizedben nagyon sokat foglalkozott a cigánysággal, a kultúrájukkal, a zenéjükkel, az életükkel, a problémáikkal és a mi problémáinkkal velük kapcsolatban. Anno írt egy könyvet egy prímásról (Messze kéklik a Duna a címe), és persze amíg a mű készült, minden vacsoránál, ebédnél hallgathattuk a különféle cigány muzsikusok életét, családfáját, satöbbi. Ezért volt mulatságos, érdekes, amikor miután megszereztem, bekapcsoltam a Melodiát, és meguntam a Juventus (amit elsőnek megtaláltam) prüntyögését, behangolva az első adandó másik adóra, amit találtam, egy, Dankó Pistáról szóló beszélgetést kaptam el. Ő is nagy muzsikus volt…
Vicces, hogy mire elérek a bejegyzés végére, elfelejtem, mi volt az elején.

Ma délután az egyes busszal jöttem vissza Pestre – eredetileg úgy terveztem, hogy csak az egy-negyvenessel, de aztán a drágaságom mondta, hogy ő márpedig az egyessel jön. Én meg vele (ezt már én mondtam). És kifejezetten jól is jártam vele (most épp a busszal), és nem csak azért, mert így együtt jöhettünk, hanem azért is, mert mihelyt megszabadultam a csomagoktól indultam is vissza a Hősök terére (kivételesen nem tüntettek), egész pontosan a Szépművészeti Múzeumba, hogy megnézzem a Lélek és test című fotókiállítást. Tetszett. Nem akarok róla sokat írni most, mert a hosszabb cikkel terveim vannak, úgyhogy azt még itt nem publikálom (még nem is írtam meg), inkább csak a szokásos pár szóban összefoglalom: tetszett, és ha lesz hasonló, azt is meg fogom nézni. Volt jónéhány nagyon jó kép és néhány olyan, ami egyenesen fejbevágó élmény volt (szerencsére nem szó szerint). Ha nem ma lett volna az utolsó napja ennek a kiállításnak (ideiglenes volt, sajnos), akkor mondanám, hogy mindenki nézze meg, aki csak teheti, így viszont… inkább hagyom a témát. Annyit még, hogy nagyon érdekes alkalmanként megállni a tömeg közepén és körülnézni, felfogni, hogy a tömeg tulajdonképpen emberekből áll.

Read the full post

Tegnap este (többek között) voltam a Frei Caféban Beliczai Balázs és Kovács András Péter Dumaszínház előadásán (ennyi nagybetűs szó sem sokszor fordul elő egy mondatban), és jelentem alássan, megvolt a maga haszna. Egyrészt abban a szűk két órában jót mulattunk – bár néhányszor úgy éreztem, a poén minősége nem érdemli a kapott tapsot, vagy éppen fordítva (nem a taps nem érdemli a poént, hanem csak egy – szerintem – nagyszerű poént nem dícsért agyon a közönség). Nagyjából abban a pillanatban, hogy kijöttem, éreztem már, milyen jelentős stílusalakító erő is ez… Legalábbis azóta észreveszem magamon, hogy az ő irányukba változik a beszédmódom, ahogy mesélek, ahogy írok. Amíg ott voltam, észrevettem, hogy néhány poén nagyon kiszámítható, és mégis a légkör miatt változatlanul szórakoztató – néha meg az volt az érzésem, hogy egy közbevetett fél mondattal sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Akkor nem tudom, hogy maradtam volna meg a széken, mert így is majd' lefordultam róla. Eredetileg azért mentem el erre az előadásra (szigorúan nem olyan értelemben, ahogy annak nem szabadna felmerülnie), hogy tapasztalatból kritizálhassam a Dumaszínházat – annyira ugyanis nem voltam oda érte. És ez a tapasztalat bőven megérte. Jó szórakozás, és valóban úgy érzem, hogy most már tudok róla normális véleményt alkotni. Ez is az akart lenni.