vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Úgy minek? Néha egyszerűen nem értem, miért rejti el valaki a netes megjelenéseit. Legyen szó egy plörk timeline-ról, egy blogról, Facebook profilról, vagy akármi másról. Leírva persze ez nagyon ostobán hangzik, mert végül is miért ne lehetne valakinek egy privát kis weboldala, ami csak egy kiválasztott csoportnak szól. De nekem ez egyszerűen furcsa. Persze én is előfordulok olyan helyeken, amiket nem reklámozok, legalábbis egy ilyen biztos van (és a félreértések elkerülése végett nem illegális vagy pornográf tartalomról van szó), de még azt is indexeli a Google.
Ha valamit kirakok a netre, akkor az esetek többségében, kivéve talán egyedül a file-megosztásaimat, azért rakom ki, hogy bárki elérhesse. Bárki. Publikus a plörköm, meg az összes többi ilyen egymásodperces mikroblog is, ahogy a Facebook profilom is.
Persze vannak korlátai ennek a nyilvánosságnak. Nehéz úgy megfogalmazni egy blogbejegyzésben egy személyre szóló vagy magánabb jellegű üzenetet vagy feljegyzést, hogy csak azok értsék, akiknek szól, és a többieknek se legyen feltűnően hé, ez egy titok! hangulata. Épp ezért nyilván nem írom le azokat a dolgokat, amiket senkinek, vagy legalábbis nagyon keveseknek mondanék csak el, és egyszerűen nem lehet az imént említett módon elrejteni a szövegbe. Ilyenkor jöhet az, hogy írok köré egy novellát vagy verset és akkor senki nem veszi komolyan, de akit érint, érti. Ehhez nem kell jelszó.

Igazából soha nem kérdeztem meg szüleimet, hogy hogy is kezdődött az egész és mi vagy hol romlott el, az a lényeg, hogy nagyon kiskölyök koromban egyszer csak a bal szemem beleszeretett az orromba. Annyira, hogy folyton azt nézte. Szó szerint. Úgyhogy műtét lett a vége, azt hiszem, akkor voltam életemben először és sokáig utoljára Esztergomban. (Csak remélem, hogy jól emlékszek, hogy ott volt.) De nem volt olyan egyszerű ám, hogy azt a rakoncátlan izmot egy finom lézersugárral megvágták – merthogy nem sikerült pontosra. Azt nem tudom, hogy a (jelenleg) nagyjából +6 dioptria is ennek köszönhető-e (gyanítom, hogy igen), de azt nem nehéz kitalálni, hogy emiatt áll máig is mindig érdekesen kifelé. Sokszor volt, hogy először találkoztam valakivel, és az illető bájosan visszakérdezett, hogy rám nézel te?, amire általában el kellett magyaráznom, hogy igen, csak a bal nem működik. Vagy legalábbis nem úgy és nem annyira, ahogy kéne. Mert olyan voltam kölyökkoromban, mint az Űrcowboyokban az egyik vénember: a táblát ugyan nem láttam, de a memóriám jó volt. Jobb szemmel (aminek semmi baja) kényelmesen végigolvastam, aztán amikor a bal került sorra, jött az emlékezet. Így aztán gimi-valahanyadikban közölték, hogy nekem már nem is kell szemüveg, jó az. Pár évig nem volt, de aztán rájöttem, hogy nem buli ez így, és inkább őszintén csináltam a tesztet – anno amikor a jogsimhoz kellett a vizsgálat. Hát az orvos arcát se felejtem el, amikor a bal szem résznél két sor után elhallgattam: komolyan ennyi?! Pedig szemüveggel fél méterről még tudok 16-18 pont méretű betűket olvasni. Szemüveg nélkül meg egyáltalán. Igen doktornő, ennyi.
Gyakorlati hátránya, hogy előfordul, hogy nem látok háromdében egy elvileg háromdés filmet a moziban – egyszerűen szét van csúszva a két kép, ha egyszerre nézek a két szememmel. Ez egy normálisan látónak gondolom elképzelhetetlen, de nekem a bal szemem nagyjából periferiális látás, és ezzel kész…