vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Tegnap este Aival megnéztük a Kalevalát a Trafóban, és jelentem alássan, aki nem látta, bánhatja (bár még lesz valamikor a Bakelitben). Kortárs mű, és ez lerí róla. Furán jöhet ki ez most, mert egy dicséret után ilyet mondani elég ellentmondásos (már csak ismerve a saját véleményemet a nagy kortárs művészetről), de ugyanilyen ellentmondásos maga az előadás is. Azok a részek, amik valóban Kalevala voltak, és a végéig a természetvédős részek is nagyon ott voltak a szeren, viszont a végét abszolút nem tudtam hova tenni. Lehet, hogy bennem van a hiba és még nem nőttem föl ehhez a magassághoz, de nagyon nem értettem, miért kell minimum tíz percig (odabent elvesztettem az időérzékemet, ezért nem mertem húszat írni) egy fém építmény összerakásával szenvedni, és miért szeretkezik olyan hevesen a Nap egy öreg Jegesmedvével. Nyilván ha másodszorra látnám, érteném már ezeket is, de most még nem. Gondolkozok hát rajta. És ha már negatívum: az akusztika nem volt a csúcson, nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem a szövegeket. De ne tessék ám azt hinni, hogy nem volt jó az előadás. Mert jó volt. Megérdemel egy négyest (ötből), mert amit értettem, az nagyon jó volt, amit meg nem – hát, biztos bennem volt a hiba. A testfestések (amik sajnos gyorsan elkenődtek) nagyon jól néztek ki, az elején azon gondolkoztam, melyiket tetováltatom majd egyszer magamra. A szövegek egyszerűen nagyszerűek voltak, és amennyire én meg tudtam ítélni, a táncok is (ha meg nem is profik, de áll-leejtősek mindenképp). Tetszett – csak azért nem írtam, hogy nagyon tetszett, mert a vége nem tetszett nagyon. A modernre fogékonyaknak kötelező.