vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Nincs visszaút. Gondolom ezt azok is nagyon jól tudják, akik mindig megkérdezik, hogy most akkor komolyan mész Japánba? – vagy valami hasonlót. Csak azt nem tudják, hogy mennyire nem. Komolyan megyek, ez nem kérdés, itt már tényleg nincs mód visszakozni még ha komolyan akarnék se, de akármilyen pocsék is lesz majd hirtelen sokezer kilométerre kerülni innen és mindenkitől aki fontos, tudom hogy egy életen át csapkodnám a fejem, hogy miért nem mentem, mihelyt egy kicsit is nem úgy állnának a dolgok, ahogy én képzeltem. Nagyjából, mint Mézgáné a folytonos Hufnágel Pistizésével, csak egy kicsit életszerűbben.
Eddig csak egyszer voltam ilyen messze itthonról, amikor 2007 őszén mentünk Amerikába. Az csak két hét volt, és nem öt év, és pont ezért, akkor volt hova visszajönnöm. Fene se tudja, hogy öt év múlva lesz-e hova visszajönnöm. Öt év azért csak nagyon hosszú idő. Visszagondolva, öt év alatt sok minden széthullott és összeállt az életemben. Fura lesz most átélni, ahogy egyik pillanatról a másikra fog most április első hetében felrobbanni. Apró szilánkokra. Aztán majd csak rajtam múlik, hogy mit rakok össze belőle. És az biztos, hogy beleadok apait-anyait, és a lehető legjobbat hozom ki. Persze ezt így most könnyű eltervezni – aki ismer, tudja, milyen kellemesen bosszantóan döntésképtelen vagyok az esetek többségében…
Majd kiderül. Addig pedig szól The Gathering. Az Analog Park magasan a kedvenc számom, és most vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, mi az a fura szöveg a végén. Mint kiderítettem, egy idézet, Alice Csodaországban. El kell olvasnom azt a könyvet.
És egyértelműen azért szinte nulla a bejegyzés vajúdási ideje, mert kivételesen Jegyzettömbben írtam. És most látom csak milyen depressziósan hathat a cím. Talán mert nem is.