SeSam háza táján olvastam a magyar irodalomoktatásról. Azzal bizony tényleg baj van. Az egy dolog, hogy nekünk pechünk volt, a tanárunk hiányzott egyszer szanatóriumi kezelés miatt majd’ fél évet, így meg elég meredek volt, gyanítom csoda, hogy le tudtunk érettségizni, ráadásul Lacibá’ a témákhoz sem kötődött igazán (törifakton mulattunk rajta mindig, ahogy bárhonnan indultunk, öt perc előadás után már Kádárnál tartottunk).

Az egy dolog, hogy legyen szó lehetőleg mindenről, de tudjunk hangsúlyokat elhelyezni. Ha a gimnazista olvasónak Poe vagy Kafka az érdekes (és aki akkor szeret olvasni, annak szerintem ezek kötelezőek), akkor ne szórakozzunk már azzal, hogy Poe-tól az egész irodalmi szöveggyűjteményben két egész vers van (ha jól emlékszem nekünk a Holló és az Annabel Lee volt) – végül is csak műfajt (mit műfajt, műfajokat) teremtett az öreg… Az olvasást megszerettetni meg ott vannak a Harry Potterek, Neil Gaiman művei, vagy ha magyar kell, akkor Böszörményi Gyula, például. Ha meg a tizenkétévesen már dohányzó nagymenő srácoknak ezek nem tetszenek, akkor eléjük lehet rakni a nyolcvanas évek ifjúsági regényeit, lásd azt a sorozatot, amiben a Csak egy szippantást! (nem tudom ki írta) is van. Vagy a kiskölyköknek Szíriusz kapitány kalandos holdbéli életét.

Szerintem ha általános iskolában a gyerekekkel először csak megszerettetnék az olvasást, nem pedig nyűg kötelezőket varrnának a nyakukba, akkor utána a gimnáziumban már seperc alatt végig lehetne menni a tényleg fontos irodalomtörténeten. Akkor már egy végzős diák nem pusztulna bele a Kalevala nyelvezetébe. És nem jönne rá a csuklás Esterházy oldalas mondatait olvasva. És talán még Joyce-ot is tudna olvasni. Talán. Szerintem.