Vivienne W.
Az ember sokféle dolog miatt képes gépe elé ülni. Nekem például van egy olyan hülye szokásom, hogy utánanézek dolgoknak (márkáknak, autóknak, fegyvereknek...) melyeket a könyvekben, filmekben látok, vagy hallok és nem tudok hova tenni, se korban, se időben, se sehogy.
Így jártam ma is, mikor elkezdtem nézni a Nana című anime-t, melyben
folyamatosan Vivienne Westwood nevét halykurászták. Én meg csak annyira
tudtam eltenni (mivel nem vagyok nagy divat majom), hogy divatikon, ő
alapította a punk divatot és ennek a képviselője, de van már vagy 60
éves (ezt korábbról tudom) ...
Nos, nagy böngészkedésem közepette találtam egy kis csecsebecsét ami
igazán megtetszett, és arra gondoltam, hogy talán ha valaki külhonban
jár, és nagyon gondolni akar rám, akkor meglephetne egy ilyennel :)
(gonosz vagyok)
Style in Budapest 1.
Street style in BP.
Na, ma olyanra teszem le írásom, amire eddig soha. Arra
vállalkozom, hogy az „átlag” embernek bemutatom drága fővárosunk „divatos” lakóit.
(sok lesz az idézőjel, mert nem akarok se sértő se ironikus, gúnyos lenni)
Első ízben a „férfiakat”!
Vegyük csak számba mi mostanság a férfiaknál a „divat”.
Először is ugye van az, hogy most már egyre inkább nőnek néznek ki. Ott van a
csőnadrág. A melírozott haj. A szájfény, szemfesték: összességében a férfi
smink, és még sorolhatnám…
De! Kíváncsi lennék azért mégis, ugyan mi viszi rá a férfit, hogy „nőnek”
öltözzön? Talán már nincs is Budapesten egyetlen hetero pasi sem. Mindegyik biszex
lett, vagy épp teszem azt meleg??
És mért kell a pasiknak a szép, hosszú hajukat is elb*szni? Nem értem!
Mutatóba hoztam pár képet, kíváncsi vagyok a véleményetekre! (katt rájuk)
(A képek a teljesség igénye nélkül, random kerültek föl, senki ne vegye baszogatásnak, cikizésnek!)
Karácsony
Biztos már mindenki észrevette, és senkinek nem mondok újdonságot, de lassan, biztos léptekkel haladunk a karácsony felé.
Alapjáratin semmi bajom nem is lenne ezzel a ténnyel, ha a mai világ nem így állna hozzá. Szeretem a karácsonyt, szeretek ajándékot adni, meglepni embereket. De valahogy a mai világban ez már nem erről szól. Mikor már (jó esetben) december elején meghallom a karácsonyi dalokat rámtör a frász, hogy ez minek még ide? Hol van még karácsony?
És persze onnantól kezdve, minden áldott nap karácsonyi daloktól zeng minden, én meg sikítófrászban rohangálhatnék (ha tehetném, és nem hívnák rám a sárga házas embereket), annyira a hátam közepére nem kívánom a rohanó élet ilyesfajta felhajtását.
Az egész megszűnt arról szólni amiről annó szólt, és amiről mindig szólnia kéne. A Szeretetről.
Ma már a pénzről szól ez is. Arról, hogy melyik májer ember milyen hatalmas és drága ajándékot képes venni valakinek akit a háta közepére sem kíván. (És ezelőtt, meg valószínűleg ezután hátba fogja szúrni valamiért: pénzért, nőért, állásért, mindegy miért.) A tömeg amelyik ilyenkor megszállja az áruházakat, kisboltokat, a rohanás (mintha nem rohannának épp eleget egész évben), a tülekedés, lökdösődés...nagyon nem illik ehhez!
Persze van ellenpélda is, miért ne lenne. Vannak emberek akik megőrizték még ennek a szépségét, és ártatlanságát. És ajándékot is csak jelképesen adnak.
Én őket szeretem és becsülöm, és szeretném ha ők lennének jövőre többen!
Twilight első film
Tegnap, premier után első nap, megnéztem a Twilight könyv filmes adaptációját.
Nem kellett benne csalódnom, hisz egy kerek kis történet az egész, és nagyszerű megoldások vannak benne, meg nagyszerű poénok is (amiket nem nagyon vártam volna).
Kísérőim közül, volt akinek nem tetszett, de volt olyan is aki rajongott érte. Úgy cakk-pakk az egészért.
A színészi játék néhány embernél elég nyugtalanító volt (Bella habogása), néhányuknál viszont nagyon jó (Rosalie gyűlölete Bella iránt). Jó volt a színészek válogatása, mert majd mindet így képzeltem el, kivéve talán Esme-t, de ő sem volt vészes (pláne, hogy amugy is elég keveset tudunk róla).
Elég sok általam kedvelt részt kihagytak a filmből, és kicsit hiányoltam, hogy Edward egyszer sem üvölti le valakinek a fejét, hogy ugyan k*pja már be, mért nem érti meg, hogy ő igenis szerelmes, és nem hagyja meghalni a nőt. De sebaj. A poénok kompenzálták ezt a hiányom, és persze a felejthetetlen része: a baseball-os, meg a család bemutatása, és a vége harc.
A történetről és minden másról egy kicsit lejjebb olvashattok.
Egy kis videó:
Anime-k magyarul
Úgy döntöttem ér annyit a téma, hogy szakítok rá egy bejegyzést.
AZ ANIME és A MAGYAR SZINKRON!
Elég régóta nézek anime-ket, már több mint 140-en túl vagyok. Még abban az időben kezdtem mikor hazánkban igencsak gyerekcipőben járt ez a téma, és letölteni sem volt olyan könnyű mint most, hanem órákig kellett egy részt keresni, és még többet kellett várni a magyar feliratra. Ma pedig már szinte a japán vetítés után egy órával már hazánkban is letölthető, és közel 3 nap mulva már felirattal is évezhető (lást Naruto Shippuuden). Nem bánom, hogy ez így van, mert jó érzés, hogy hazánk is fejlődik, és érdeklődik ez iránt.
Na de a fő téma:
Ami zavaró, az az, hogy nem tudnak (általában) normális szinkronhangot választani a japán hősöknek. Van akiknek nagyon jó, van akiknek nagyon gáz a szinkronhangjuk. Kérdem én: Ki az aki kiválasztja az egyes szereplők szinkronhangját? És ez az ember vajon hány részt néz meg a sorozatból, míg ezt eldönti? Megnézi az első részt és rávágja, hogy na, akkor ő jó lesz!
Mert ha ez így van, akkor az hatalmas csalódás.
Csak, hogy példákat is mondjak, ne csak a semmibe dobálózzak, mert még a végén megvádolnak vele.
Nézzük!:
Naruto: Naruto-elmegyen egynek; Kakashi-jó; Sasuke-pocsék; Sakura-annál is gázabb
Vampire hunter, D: D-jó
Death Note: Light-pocsék; L-elmegy
és így tova...
Mondjuk, tényleg, így is örülhetünk, hogy a drága Animax-on ma már megtalálhatók a legjobbak legjobbjai, de még így is elég hiányos a felhozatal. Ez idővel persze majd fog változni, de addig...addig be kell érnünk ezekkel a szinkronokkal, és anime-kkel.
Twilight
Volt szerencsém szombaton megvenni Stephenie Meyer Twilight vagyis Alkonyat című regényét, melyet eredetileg 2005-ben adtak ki, de kis hazánkban csak most - a belőle készült film megjelenése előtt pár héttel- került a polcokra. Hogy ennek milyen üzleti okai voltak, azt nem tudom, de igazság szerint nem is érdekel.
A könyv egy négy kötetes sorozat (The Twilight Saga) első része. (Twilight, New Moon, Eclipse, Breaking Dawn) Magyar kiadását tekintve, egy szépen megszerkesztett mű. Mikor még nem lehetett képet látni a magyar borítóról, egy kicsit meg voltam ijedve, hogy „Istenem csak meg ne változtassák! ”, ugyanis az eredeti egy eszméletlen szép borító. Örömömet nem lepleztem mikor megláttam, hogy azért ezt mások is így gondolják, és megtartották. (Remélem ez a további háromnál is így lesz.) Ja, és imádom a dombornyomásos címet rajta. :) Hogy persze ne csak dicsérjem, azért a könyv első pár fejezetében vannak helyesírási hibák, és szóhalmozások. De ezek nem annyira vészesek.
Kissé kétkedve vettem a kezembe először, ugyanis ezt is csak azon tucat vámpíros könyvek egyikének tartottam melyek most elárasztják a piacot. De tévedtem!
A könyv fantasztikus, a történet csodálatos, és magával ragadó, pont olyan amilyennek lennie kell. A szereplők se többek, se kevesebbek maguknál, és annál, amit mi elvárunk tőlük.
Edward a tökéletesen idegesítő szépfiú, Bella a kissé esetlen, de határozott és éles eszű, Jacob a tipikus kisfiú, akivel mindent be lehet etetni, Charlie a tökéletes egyedülálló apuka… és még sorolhatnám. A lényeg ugyanaz, hogy mindenki nagyon ki van találva. (sajnáltam viszont, hogy egy két szereplőről (pl.: Esme) nem tudunk meg többet, de ez majd a következő részeken biztos meg fog változni)
A történet spoiler nélkül: A vámpír beleszeret a tökéletesen ártatlan, kissé elesett halandóba, és próbál a kedvében járni, és megvédeni őt mindentől, ami az életét veszélyeztetné –többek közt saját magától is-, de leginkább fajtársai elvadult egyedeitől. A lány persze bátor és erőteljes, és nem feltétlen kér segítséget, mert nem akarja a fiút veszélybe sodorni. (Hát igen, a tipikus szerelmi románc. ) Persze a végén megtörténik, aminek meg kell történni… (:))
Természetesen, ha már itt tartunk, ajánlom mindenkinek a belőle készült filmet. :)
A levegő illata
Ma reggel megint olyan illat volt. Ugyanolyan illata volt a szélnek -mely a faleveleket kergette az utcán-, a földnek - mely ontotta magából a hajnali eső édes illatát-, a fáknak -melyek sárga-piros leveleik maradványával díszelegtek-.
Minden olyan volt, mint akkor, azon a csütörtökön mikor rám tört a pánik, és majdnem itt hagytam mindent. Mindent még azt is ami számomra fontos. Akkor volt ki megállítson, szerencsére. Most csak magamra számíthattam, mert túl korán volt ahhoz, hogy telefonon segítséget kérjek kedvesemtől. Igyekeztem magam boldogulni, igyekeztem nem feledni ki vagyok, és miért is vagyok itt, és eddig mért nem mentem el.
Kissé határozatlan léptekkel haladtam előre, és reméltem, hogy a Nyugatiban nem vár meglepetés, és nem tör rám megint a menekülhetnék. Ez persze akkor a hajnali félhomályban csak hiú remény volt. Hiúbb mint bármi eddigi életem során. (legalábbis akkor így tűnt)
Szerencsém volt, a vonaton sikerült megszabadulnom ettől a gondolattól. Ebben nagy segítségemre volt Stephenie Meyer Twilight című regénye (később erről is írok majd), melyben épp a végkifejletnél tartottam, és igy izgalmasabbnak bizonyult, mint a saját gondoltaim. Persze még mindig ott volt a para, ugyanis a vonatról egyszer le kell szállnom, és abban a tömegnyomorban nem olvashatok (hacsak nem akarom, hogy saláta legyen a könyvemből - amit nem akarok) így újra menekülőre fogtam. Bekapcsoltam az mp3-at és feltekertem maxra a hangerőt, nem érdekel mennyire hallatszik, de így legalább én se hallom a gondolataim. És ez segített! Hozzáteszem, nagyon sokan csúnyán néztek rám, egy két számnál, de ez van, ha nem tetszik "itt lehet minket hagyni, el lehet innen menni".
Lényeg, hogy ma már sikerült itt maradnom, és nem kaptam sírógörcsöt sem...
Ismétlődő álom
Mint anno írtam, írni fogok még egyszer az álmokról.
A félreértések elkerülése végett, ez is, mint az előző az éjszakai álmokról szól.
Ma este, meglepő módon, újra ugyanazt álmodtam, mint eddig már kétszer. Ugyanazt, ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanúgy ott lett vége, mint eddig. Nem értem. Mért történik ez? Mért álmodjuk kétszer ugyanazt? Van valami jelentősége, tán a világ akar velünk valamit közölni?
Vajon vannak még emberek, akik álmodnak ugyanígy, ugyanazt sokszor?
Aki egy kicsit is ért az álmokhoz az legyen oly kedves és fejte meg nekem:
Egy régi barátnőmmel (rég nem az, összevesztünk, és útjaink különváltak) egy erdőben jártunk. –olyan régi, folyó mosta erdőben, ahol a talaj furcsán mosott és a fák alján lerakódott a só és az árványi anyagok, és ez meglátszik a fák törzsének szürkeségén is- Egyszer csak találtunk egy Colosseumszerű épületet (romos, és tönkrement állapotában), de akkor már besötétedett. Az épület előtt fekete csuklyás emberek sétáltak, körbe-körbe, gyertyát tartva. Mi barátnőmmel fogtuk magunkat és kitaláltuk, hogy már pedig ide mi, be fogunk menni, és megnézzük, mi van bent. Könnyen sikerült bejutni, csak meg kellett várni, míg az emberek az építmény másik oldalára érnek.
Bent valahol a falon középtájt volt egy kiugró, valószínű az emelet egy darabja lehetett, de több már nem maradt meg belőle. Amin egy aranygyűrű hevert, és csillogott a sötétben (a korom sötétben, mert be már nem világított a fáklyák fénye).
Megtetszett és fölmásztam érte. Sikeresen le is szedtem, nem szegtem nyakam a lejövetel közbe sem.
Majd mire leértem már a barátnőm elkapták a csuklyások, úgy ahogy kapásból engem is. Furcsa mód nem nagyon tiltakoztunk, és hagytuk magunk elkísértetni.
És itt keltem föl, már másodszorra.
Talán kezembe kéne vennem az Álmoskönyvet és megnéznem, de annyi minden van benne, hogy nem tudom, mivel kezdjem és mit érdemes belőle egyáltalán megnézni.
Anime
Valamelyik nap ültem itthon nagy magányomban, és azon gondolkodtam, mit is nézzek, hogy ne unjam halálra magam. Végül kilyukadtam a ténynél, miszerint régen látott és általam szeretett anime-ket fogok újra megnézni. Nagy felbuzdulásban le is kaptam a polcról a két cd tartót, és hevesen elkezdtem átlapozni. Találtam is bővén olyat, amit érdemes lenne megnézni. Nem is keveset! Maradt a választás…
…de csak míg még egyet nem lapoztam a tokban, és elém nem került Makoto Shinkai egyik remekműve a 5 Centimeters per Second. Na erről tudni kell, hogy egy elég elvetemült mű, melynek az utolsó 10 percén majd meg halsz, és legszívesebben nem néznéd végig, mert tudod, hogy úgy se lesz jó vége, mert nem lehet.
Ennek kapcsán ötlött föl bennem a gondolat, miszerint vannak olyan anime-k, melyek kultikusnak számítanak, és ahhoz, hogy igazán rajongónak tartsd magad látnod kell őket? Biztos, hogy vannak ilyenek, de melyek ezek?
Ha nekem kéne egy ilyen listát összeállítani. Hát nem is tudom, szerintem:
Mamoru Oshii – Ghost in the Shell
Hayao Miyazaki – Chihiro szellemországban
Hideaki Suda – Akira
Mamoru Hosoda - Toki wo Kakeru Shoujo
Makoto Shinkai - 5 Centimeters per Second
Makoto Shinkai - She and Her Cat
Hayao Miyazaki - My Neighbour Totoro
Ezek lennének azok, melyeket mindenképp mindenkivel megnézetnék. Hisz ezek tényleg kultikusak, és már-már szükség van rájuk.
Persze ez az én véleményem és senki nem kötelező osztani ezt, de azért kíváncsi lennék kinek mi az amit ilyen „látnod kell” anime-nek tart.
Álmok
Mik az álmok? Vajon ha igazán hiszünk bennük tényleg valóra válnak? Vagy ez csak a gyermekkor tovatűnő reményeinek egyike, mint a szőke herceg, fehér ló, kastély és, hogy egyszer balerinák leszünk.
És ha tényleg valóra válnának. Biztos, hogy ezt akarnánk? Akarnánk, hogy minden álmunk egy szempillantás alatt valóra váljon, és ott legyen másnap reggel mindaz, amit megálmodtunk? Találkoznánk félelmeinkkel, vágyainkkal?
Vágyainkkal, még csak- csak, de félelmeinkkel biztosan nem. Álmunkban is félünk velük találkozni, nemhogy valóra is váljanak. Démon, lidérc, gyilkosság és halál. Kinek kéne mindez a való életben? Senkinek! Vagy ha mégis, azt bolondnak nézzük. Nem lehet normális az, kinek szüksége van félelmeire is. Pedig néha jobb, ha szembenézünk velük. Megkönnyebbülnénk, hogy hát ezen is túl vagyunk, már ez se rémít.
Ha álmaink valóra válnának, - ha mindenki álma valóra válnának - nem lenne káosz? Biztos sokan álmodunk ugyanarról a férfiről, nőről, házról és persze lottó ötösről. Ha mindenkinek teljesülnének ezek az álmai, ki döntené el, kinek van igazán joga, hogy megkapja a sok közül az egyet? És vajon igazságosan döntene? És mi igazságosnak tartanánk a döntését? Ebből is veszekedés, akár véres gyilkosságok lennének. Hisz mindenki a saját jogát döngetné, és nem érdekelné a mások szava.
Talán tényleg úgy van jól, hogy csak álmodozunk, és ez mind
nem válik valóra, hisz ha megtörténne, azért senki nem vállalná a felelősséget.
Folyt. Köv. a Ismétlődő álom
HSM 3
Csak, hogy tartsam magam a szokáshoz, miszerint ha megnézek valamit, írok róla egy kis véleményt, így megteszem most is.
Ma Hugimmal vettük a bátorságot, és beültünk a Westendbe minden idők legnagyobb tini-szuper-szenzációjára a High School Musical 3: Végzősökre. Nem néztek ránk csúnyán, én koromfeketébe, hugim meg elvontan. És mi még csak nem is fényképezkedtünk a közel életnagyságú Troy és társai kartonképnél. (Lehet kellett, volna.)
A filmre kitérve, látszott rajta, hogy szenzációnak szánták, már csak azért is, mert ezzel végre sikerült elérniük a mozivásznat. Ami azért elég nagy szó egy filmtől, aminek az első két része csupán tévéfilm volt. És a szereplőit is csupán a tizenévesek ismerték, akik egész nap a Jetix előtt ültek.
De összességében panaszunk nem lehet rá, hisz a történet jó, az érzelmek valódiak, a dalok élvezhetőek (pláne a The Boys are Back), a táncok fantasztikusak, és a hangulata is jó. A szereplők nem játsszák túl és alá se a szerepüket (kivéve Zac jelenete az ágyon). A CG-re nem lehet panasz, hisz egy tinifilmhez képest igen ott van. És néha még humort is találunk benne, olyan igazit, amin az ember tényleg elmosolyogja magát, pláne a drága szőke Sharpay él szőkeségének minden hozzátartozójával. (Mondjuk a rózsaszín szekrény, és a lábtörlőkutya sok volt). Jó, jó persze az emó srác túlzás volt benne, de jól szaladt egy szál törölközőben. Kíváncsi leszek a két főszereplő nélkül milyen lesz a 4. rész.
Ez előzőekhez képest meglepődve tapasztaltam, hogy ebbe van nagy gondolat. Amit már az elsőtől vártam volna, de nem baj, ide is bőven jó volt, és persze, mint várható volt a dráma tanár mondja ki ezt is. Mert ki más tenné, hisz ő ért hozzá.
Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti a kissé ugyan néhol nyálas, de jó dolgokat. Megéri megnézni, már csak az élmény miatt is.
Hosszú nap
Hát ez egy nagyon, de nagyon fárasztó nap volt.
Már tegnap látszott, hogy ennek a napnak nem lesz jó vége, és hát így is lett.
Reggel 5-kor keltem és irány az ELTE. Számalap ea., linalg ea., progalap gy., linalg konzultáció, és 6-tól matalap Zh. A nap csúcspontja. Még az ea.-k és minden egyébb egész törhető volt, mondjuk linalgon nagyon rosszul lettem. De végülis nem volt gáz.
Nem is lett volna annyira fárasztó, ha nem lett volna a végén ott az a Zh. Ami mondjuk egész jól sikerült, a 7-ből 4 feladat tutira jó. :) (legalábbis előreláthatóan)
Épp csak hazaérek 9 fele, és kiderül, hogy egyszerre romlott el, a billentyűzetem meg az egerem is. Hát mondom, ennél jobb már nem is lehet a nap, most írhatok (írom ezt is) képernyőbillentyűzettel. Aki írt már vele, az tudja, hogy mennyire kiábrándító és agysorvasztó. Dehát ilyen az élet, majd holnap veszek/vetetek másikat...
Bordó levelek
Érdekes azt hallani az emberek nagy többségétől, hogy a tavasz hozza az új dolgokat az életükbe, új szerelmet, új barátokat, új mindent.
Meglepő, mivel nálam ez nagyon nem így van, tavasszal velem nem történik semmi érdemleges.
Bezzeg ősszel, fejtetőre áll a világom. Szerelmes leszek, új embereket ismerek meg, új helyekre járok… egyszóval minden megváltozik.
Ez most sem volt másképp. Mióta felvettek az egyetemre, folyamatosan változik az életem, hol jól, hol rosszul.
Sikerült nagyon sok embert elvesztenem, és sikerült még több újat találnom.
Az elveszettek ma még mindig ugyanúgy hiányoznak, mint mikor elmentek – erről vannak emberek, barátok, akik tudnának mesélni -. Többek közt sikeresen elveszettem egy régi jó barátot is, aki nyáron több volt, mint barát, de sajnos már soha nem lesz a kapcsolatom vele ugyanaz. Hogy is lehetne…
A jöttek pedig kezdenek a szívemhez nőni, minden marhaságukkal, örültségükkel, stiklijeikkel, és mindennel együtt.
Talán ennek így kell lennie, vannak, akiknek el kell mennie, hogy a helyére újjak jöhessenek. És az újaknak rendületlenül jönniük is kell, hogy a régiek végre távozhassanak.
Nem tudom, így van-e vagy sem, azért én szerettem volna a régiek közül néhányat megtartani még egy kicsit.
És persze a sárguló levelekkel együtt jön az új szerelem is. Legalábbis nálam, és legalábbis általában. Ősszel mi
ndig reménytelenül szerelmes leszek, és általában tavasszal ki is ábrándulok, mert rájövök, hogy rosszul döntöttem (mint eddig elég sokszor). De ez most nincs így. Nem elég az új környezet, nem elég a sok
új arc…
Persze
nem panaszkodom, mert az utóbbi időben úgyse lenne sok energiám
még egy srácra is. Csak ugye az a fránya magán, melyet nem igazán szeretek, és sokáig nem is tudok elviselni. Mert az ember életébe kell valaki akit szerethet, és aki viszont szereti, mert e nélkül mit sem ér az egész.
Tizenéves „darklady”-k és „hiperpicsák”
Nem értem az olyan embereket, akik 14-5-6 éves „élettapasztalattal”, olyan profilt írnak (hotdog.hu), hogy „jaj de borzalmas az élet… utálok élni… utálom a társaságot… az embereket és mindent, mindenkit… és meg kéne halni… el kéne innen menni örökre…”.
Nem mondom, hogy néha bennem nem fordult meg a gondolat, hogy elmegyek hazulról, de ezek általában csak léha gondolatok, meg úgyse teszem soha.
Könyörgöm ennyi idősen, az ember inkább örüljön, hogy él, és nem kell egyedül boldogulnia a világban, nemhogy még „jaj, de utálom a családom, meghalhatna mind”… Könyörgöm, ők adják az ételt, házat, ruháznak, tolják alád az autót, meg mit tudom én, és te így beszélsz róluk, hát fain vagy mondhatom! És ezenközben az oldalról csöpög a vér (felvágott nők, férfiak, felakasztott emberek, mészárolt állatok, végtagok), és már én félek, hogy elvérzik a monitorom. (képeket nem mutatok) És ha esetleg megkérded, hogy mégis miért néz ez így ki? (Mert általában ezeknek, az oldalaknak, azért az az értelme, hogy megismerd a másikat, és megkérdezd, ha van valami.) Akkor lehurrognak, elátkoznak, hogy „te ezt úgy sem érted… mit képzelsz magadról… halljá mán meg”, hát erre szoktam azt mondani, hogy „Jól van fiam. Zárkózz be egy szobába és dobd el a kulcsot.”
Ezen embereknek a gyökeres ellentétük az ún. „hiperpicsák”. Akik szintén ugyanennyi idősen, félmeztelen képeket, mellkidobós pózokban és hasonlókban feszítenek ugyanezen az oldalon, és LOL a sok pedofilnak máris megvan a délutáni mozi. Nahát, nahát milyen jó is ez…
Annyira nem tudom megérteni, hogy 13-16 év között mért jó ez? És anyuci mit szólna, ha meglátná drága kislányát ezeken, a képeken? Valószínű, hogy egy szál haja nem maradna a csajszinak. Vagy ha esetleg tud róla, hogy a kislánya ilyet rak fel magáról az oldalra, akkor, hogy engedheti? Pf… az élet nagy kérdései.
Azért kíváncsi lennék, hogy ki mit gondol ezekről, az emberekről, vannak egyáltalán olyanok, akik az én véleményem osztják?
Ui.: Nincs bajom az emberekkel, csak vannak akiket nem értek…
Boldog lehet az ember...
Boldog lehet az ember csepp szerelemmel?
Olyan kevéssel, mely mellett a szíve megszakad?
Vajon tényleg él a szabály, miszerint ha egy csepp boldogságot kaphatunk, azt el kell venni, és csak utána kell a rosszra gondolni? Vagy ez az egész marhaság, és hagyni kéne azt a kis boldogságot is felmorzsolódni a jövővel? És ha hagyjuk felmorzsolódni, utána nem fogunk még jobban vágyni rá?
Szerintetek boldog lehet az ember, ha végre megkapja az a férfit (nőt) akire oly régóta vágyik. Megkapja, de csak nagyon rövid időre. Mondjuk 1-2 hétre. És utána ugyanúgy el kell engedni, mint ahogy előtte is el kellett. Mit csinálnátok ilyenkor? Hagynátok elmenni, vagy marasztalnátok? Mi mindent tennétek meg, hogy maradjon?
Ez itt a nagy dilemma…mit csinálj, ha csak rövid időre lehetsz boldog. Sajátítsd ki, tedd magadévá, öleld minél szorosabban, majd ha el kell mennie, tépd szét szíved, és hagyd elsétálni mindeneddel, ami az alatt az idő alatt te voltál, ő volt?
Szükséged van egyáltalán erre a röpke, múlandó boldogságra?
Szerintem, ha egy kicsit is boldog lehetsz valaki mellett, akkor meg kell ragadni az alkalmat, és tudni kell élni vele. Még ha csak nagyon kevés idő is ez. Viszont ha nem ragadod meg az alkalmat, akkor nem tudsz mellette lenni tovább, nem tudsz a szemébe nézni, nem tudsz gondolkodni mellette, nem tudsz vele találkozni, mert legbelül folyton azon agyalsz majd, hogy vajon mi lenne, ha együtt lennétek… és ezen agyalni, mikor boldog is lehetnél hatalmas önkínzás.
Folyt.köv…
Egy fárasztó nap vége!
Hajaj... Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni a mai napom, és mindenki tudná, hogy milyen is volt. De én most mégis inkább adok a dolognak egy nagyot, és részletezem. Ez egyetem nagyon fárasztó, az emberek benne meg még fárasztóbbak. A tanárokról ne is beszéljünk. Drága egyetlen "oké" bácsi se képes magát ahhoz tartani amit megígért és nem képes föltenni a óra oldalára az anyagot, én meg szenvedjek, mert nem tudom jövő héten a zh-ig megtanulni...hát nagyon jó... Nah, de ez mind nem is annyira lényeg. Kicsit el vagyok szontyolodva, ahhoz képest, hogy ma capoeirázni is voltam, VÉGRE!, már kezdett nagyon hiányozni :) Igaz utána majd meghaltam úgy fájt a térdem, de azért ez kellett ahhoz, hogy végre megint önmagam legyek, még ha egy kicsit, de akkor is :) ...
Hallgat:
Omega - 16 évesen
Kimnovák - Gyémánt
Omega - 10 000 lépés
Miért jó újra az ex?
Miért keresi fel az ember lányát az ex?És ha már felkeresi, csak azért, hogy érzelemeket kavarjon föl, vagy csak a s*x emléke hívja hozzád?
És ha ezért, akkor te miért adod be neki a derekad, mért vagy ilyen "kispályás"? Kell ez neked, egy újabb ember aki csak numerának akar (aminek már ugyis megkapott rég), aki csak megszorongatni jött a szived?
Hát kainek ez kell az vagy mazoista, vagy sík bolond. Egyiket se irigylem tőle. Úgy ahogy magamtól sem.
Hisz én is hagytam már az exet a közelbe jönni, és meg is bántam sokszor, mégis újra és újra visszaengedtem. Dehát ilynek a nők! Tegye föl a kezét, aki még soha egyik exét se engedte vissza????? Szerintem nincs ilyen nő, ha van annak nagyon gratulálok! Tartom magamról, hogy va erkölcsi tartásom,mégis valahányszor visszaengedem Őt, nem tok utána a tükörbe nézni, mert legszivesebben leköpném magam, hogy hogy tehettem ezt.
Nagy dolog a bűntudat, pláne ha pasikról van szó (noh tanulásnál is, meg minden másnál, de az most nem témánk).
Az ex jön és megy. Megy és mindent magával visz. És csak téged hagy, teljesen meztelenül, magadba zuhanva, hogy már megint hagytad. Megint nem tettél semmit. Hagytad, hogy jöjjön, ami a dolga, és hagytad, hogy menyjen. Nem elég, hogy megint hagytad elmenni, nem elég hogy nem állítottad meg, de hagytad. Hagytad, hogy mindened vigye. Hogy fölborítsa az életed, hogy átgázoljon rajtad, és megalázzon a barátaid előtt. És ez, a nemjó az egészben!
Mért is jó annyira az ex, hogy ezt végigcsinálod újra és újra?? Jól néz ki? Alap, hisz vele voltál! Tudja mit akarsz? Hogyne, hisz már megtanulta. Mindent tud rólad, és neked ez kell benne! Az, hogy tudja, hogy szereted a dolgokat, hogy nem kérdez, hogy nem neki mindent az elejéről elmagyarázni. Nem kell magtanitíni dolgokra, hisz ugyis tudja már. És ez megnyugtat.
Szerelem
Sokan mondják, hogy ez az egyetlen dolog, ami összeköt egy férfit és egy nőt. Hogy e két ember között nem létezhet barátság, mert az egyik mindig is többet fog érezni a másik iránt. Talán tényleg ez az igazság… Nem tudom! Ez életem egyetlen pontja melyre nem tudok pontos választ adni, melyen nem tudom eldönteni, ki vagyok és hova állok a tömegben…
Vajon lehet barátság férfi és nő között? Nem hiszem, szerintem ez lehetetlen. Nekem legalábbis soha nem sikerült. Akárhányszor próbáltam, egy kicsit csak megtartani egy férfit barátnak, soha nem sikerült, mindig összevesztünk, és egyikünk erre, másikunk meg amarra, de barátság, sokáig, soha nem lett belőle.
És most itt állok középen, és nem tudom merre hány méter és kivel. Mit kéne tennem? Merre kéne húznom? 18 évnyi „élettapasztalattal”, ami jelenleg nekem van, nem tudom eldönteni. Talán idővel, talán azzal sem.
Vajon tényleg olyan a szerelem, mint az egyik kedvenc filmemben mondják?
„Volt már, hogy széttártad a karod és csak pörögtél, pörögtél, nagyon sebesen? ... Hát olyan a szerelem. Zakatol a szíved és fejtetőre áll a világ…”
Aki tudja, mondja meg így van-e. Halvány sejtéseim vannak róla, úgy mint a pillangókról *, de az kevés.
Nem mondhatom, hogy nem voltam már szerelmes. Vagy legalábbis úgy éreztem, az vagyok. De ki tudja pontosan megmondani, hogy: Na igen! Az ott a szerelem! Olyannak kell lennie! ?
És aki megtudná, vajon nem csapna be minket? Ez már egy másik téma.
* Tényleg léteznek a pillangók? Melyek az ember hasában laknak, és sűrű repülésbe kezdenek, ha meglátod a szeretett személyt. Kétszer –talán- éreztem ilyet, vagy ehhez hasonlót, nem is tudom. Fantasztikus volt. Tényleg azt hittem boldog leszek. Ugyanis ezt sugallják ezek a kis dögök.
Hát ez lenne a szerelem? Jön sebesen és elmegy hirtelen? Csak átzúdul rajtunk meglebegtetve könnyű szárnyát, hogy elhintse kicsiny boldogságunk porait? Szadista egy lény! Mégis… annyira szükségünk van rá akár a kenyérre, vagy a levegőre. Nélküle semmik vagyunk.
Lehet, akad olyan ember, aki azt hangoztatja, hogy szerelem nélkül is tud élni. De be ne dőlj neki! Hazudik mind!
Tablószilánkok
Az átlag ember tudja, milyen ballagni, legalábbis 18 éves korában megtudja. Hisz érettségi előtt mindenki átmegy ezen a ceremónián. Ez másképp nem is lehetne! Ez is egy állomás az életünkben, egy állomás, melyet át kell lépnünk, hogy utána kezdhessük töretlen utunk, egy újabb állomás felé.
---
Az esztendők, melyeket békésen, vagy olykor harcok övezte, az iskolában töltöttünk. A barátok, a sok marhaság, és minden, ami egy életre meghatározza jövőnk, és múltunk is. Mert mit kezdene az ember e nélkül a sok-sok szép nélkül. Még ha néha fájt is, még ha harcoltunk is, és megbántuk tettünk, ez akkor is kellett, hogy önmagunkat lehessünk.
Nem bánom, hogy úgy telt el egy-két nap. Nem bánom, hogy harcoltam, hol vesztes, hol győztes oldalon, és hogy csatákat vívtam, hol magammal, hol másokkal, azért, hogy engem is elismerjenek. De szerintem ezzel mindenki így van. Mindenki csatázik, hogy elismerjék, vagy csak elfogadják, ha az kell. Én megtettem, majd mindennap megvívtam kisebb nagyobb harcaim, az osztállyal, és az osztályfőnökkel, ha épp az kellett. Mert gyakran bizony kellett.
De így, ezek által ismertem meg önmagam, és a többieket is.
Mindent összegezve egy élmény volt, melyet soha nem adnék oda senkinek sem.
---
De eme írásnak, nem az lenne a feladta, hogy az élet szépségeibe bevezesse az olvasót – vagyis Téged- . Csak annyi feladatot szánok neki, hogy megtudd, milyen mikor az amiért küzdöttél, egy perc alatt semmivé válik.
Ez így volt nálam is.
No, persze mindenki mondta, hogy ne éljem meg ilyen tragikusan, de mégis sikerült. És amúgy is… Az ember ne élje meg tragikusan, mikor közel fél éven át közdött azért, hogy összehozza a tablót, amit az osztály nagy része le se szart, csak siránkozott, hogy: Mért ekkor? Mért itt? Mért ilyen a háttér? Mért így vannak a tanárok? Én mért ott vagyok? Mért ez a kép van fenn rólam? ésatöbbi
Mintha olyan könnyű lenne egy ilyet összehozni. És közbe mindenki hangoztatja, hogy ő bezzeg meg tudta volna így-úgy csinálni, de akkor mért is nem állt oda???
És mikor már készvan, és azt hitted –naivan-, hogy ezzel se lesz már több probléma. Erre, arra mész be a suliba ballagásod napján, fél órával az egész előtt, hogy hát bocs. Bocs, de összetört. Felborítottam… hát, bocsi.
És ne kapard ki ott a szemét. Hm… Hát senkinek sem kívánom! Ez az amit senki ballagó diák ne éljen meg, nekem untig elég volt.
Kíváncsi emberek
Miért nem lehet az ember magánéletét békén hagyni? No, most nem erre gondolok, mikor fogom magam, és megválogatva minden szavam leírom azokat a gondolatokat amik foglalkoztatnak. Hanem arra mikor le akarok tölteni valamit (sokak által kedvelt letöltő programmal (meg nem említve DC++)) és egy tök ismeretlen ember elkezdi letölteni a rólam, általam készült fontos képeimet, amelyek teljesen magán képek. Mi játszódik le az emberekben mikor ezt teszik? Miért kellenek nekik ezek a képek? Nyálcsorgatva várják, hátha egy jó nő megoszt magáról aktokat, vagy mi?
Ráadásul azt imádom ezekben az emberekben, hogy hiába szakítod meg a kapcsolatukat, újra és újra visszajönnek letöltögetni. Nem vagyok gonosz, nem szakítok meg senkit aki zenét, vagy filmet tölt tőlem, de ha a képeimre pájázik valaki azt kíméletlen elküldöm. Csak sajnos néha ez se használ, nekem meg nincs törelmem folyton dugdosni a kiváncsi emberek elől e képeket. Ilyen lenne a mai világ?! Kiváncsi, és folyton az emberek magán életében akar turkálni?