Most ahogy egy óra csendes üldögélés után a színpadon már hozzám is szóltak, feltűnt valami, valami, ami azonnal szinte sikított, hogy írjak róla. Róla? Ezen is elgondolkoztam hazafelé jövet: most valamit írok, vagy valamiről írok? Ha úgy fogok hozzá, hogy írok valamit, akkor az rövidesen átváltozik azzá, hogy írok valamiről. Pedig ha csak spontán nekiülök, és elkezdek írni valamit (nem valamiről!), akkor abból egy érthetetlen, szabad gondolatfolyam születik – és mégis jobban szeretem ezt. Nem mondom, néha igazán élvezetes tud lenni az is, ha valamiről írok, de az olyan kötött érzést von magával, és igazán nem azért kezdek írni, hogy az első betűtűl úgy érezzem, hogy ezt nem szabadon írtam. A legjobb általában az, ha szabadon írok, tehát írok valamit, de úgy, hogy ne csak ide-oda kapkodva rakosgassam egymás után a gondolatokat, hanem a valamiről köré tudjam csoportosítani őket. Ezzel áttekinthetőbb lesz, élvezetesebb olvasmány, nekem mégis ugyanolyan jó megírni, arról nem is beszélve, hogy nekem is jobb érzés, ha nem csak én tudom követni – és néha még én se – a gondolatmenetet.

Sok-sok éve, minden karácsonyra kapok nagymamámtól egy naptárat. Ebben az a különleges, hogy minden lapot szájjal vagy lábbal festő festők festményei díszítik. Itt áll most is az asztalomon az ez évi, kinyitva a mostani lapon… és a festmény nagyon megfogott. Egy tó, naplementekor. Az a tipikus balatoni látvány, ahogy a hegyek elnyelik a napkorongot, de az arany- és bíborszín között csillogó sugarai még megfestik a felhőket, és nagyon érdekes színátmeneteket pancsolnak az ég keverőtálkájába. A vízen lendületes ívben húzódik át az őszi tündérek ösvénye, az aranyhíd, és valami véletlen, vagy isteni rendelés folytán egy csöpp vitorlás éppen e mellett hasítja az egyre erőtlenebb hullámokat. A parti dombok-hegyek sötét sziluettjein apránként gyulladnak földre hullott csillagokként a házak és utcák lámpái, és a magányos hajós is befut a kikötőbe, vagy tovahajózik a sötétbe, azt már nem látni…