Ma este hatkor, miután befejeztem az utolsó hiányzó nyelvtantételt (ami mellesleg az egyes számú volt), szokás szerint elindultam bringázni egyet. Gyanús volt, hogy mennyire be van borulva, úgyhogy végig villogott a frissen beszerzett kis “lámpám”, de aztán úgy öt perccel indulás után az is kiderült, hogy miért volt olyan sötét. Először az tűnt föl, hogy azok a pici és nagyon idegesítő bogarak kopognak a szemüvegemen, a homlokomon és az arcomon, meg úgy egyáltalán mindenemen – aztán száz méterrel később, mikor kikerültem ebből az ízeltlábú-esőből, jött a víz alapú is. A következő nagyjából negyed órát és hét kilométert így többé-kevésbé zuhogó esőben tekertem – mivel nem akartam kockáztatni a kütyüm épségét, zene nélkül (ment a táskába). Amikor egy perccel a fél órás álomhatár után megérkeztem a garázs elé, akkor vettem csak észre, hogy a pólóm is borítva van a fekete áldással. Úgy ráztam le őket, mintha legalábbis hó lett volna (ezt ennél jobban most nincs hangulatom megfogalmazni). Aztán a rollerballommal még letudtam mindkét kezemmel ötször-ötször egy percet (tegnaptól csinálok öt kört, addig csak kettő volt). Így most hulla fáradtan készülök vacsorázni, aztán jöhet (talán) egy kis beszélgetés, rajzolás, majd a MirrorMask.