Hazaértem. Egy héttel tovább tartott, mint eredetileg számoltam, de (talán) megérte. Az ismeretes, hogy ötödikétől kilencedikéig a szokásos baráti társasággal buliztunk a Balatonon (sajnos nem a balatone-on). A tavalyi hasonló partit nem tudta überelni (az a szememben a lehetetlenhez áll nagyon közel), de azért rossz nem volt (sokszor). A vonatút odafelé nem volt vészes, és szerencsére az financiális keretembe is belefértem, bár így is elértem a határát. A négy éjszaka és a köztük elterülő napok (főleg ez utóbbiak) nagyobb esemény nélkül, punnyadósan teltek – esténként aztán előkerült változó mennyiségű “hangulatfokozó”, ami magával vont néhány érdekesebb eseményt: például megkezdtem rövid életű eltűnés-sorozatomat diszkrét egy liter egy-egyes vodka-tonik után. Amikor nap közben regenerálódtunk, azt vagy a strandon tettük, vagy részemről a padláson (ami most annyira nem is volt szauna – pedig az micsoda hangulatot ad!) Loana királynő titokzatos lángjáról olvasva. Aztán szerda reggel Gandalf kocsival fuvarozott minket tova, engem Balatonlellén kirakva, hogy folytathassam a nyaralást…