Neil Gaiman neve ismerősen csengett már egy ideje, hála SeSam írásainak: ő emlegette, de én ezt el is felejtettem. Aztán egy pillanatra belenéztem egy filmbe a tévében – ez volt a Tükörálarc – megtetszett, úgyhogy utána- majd megnéztem, és hamar kiderült, hogy ezt a történetet (is) Neil Gaiman írta. Aztán olvastam a Stardust filmhez… Talán ugyanaz? Ez végső bizonyíték meggyőzött, hogy azonnal meg kell venni legalább a Soseholt – és nem bántam meg.

Nem tervezem lelőni a nagy poénokat, ezért inkább csak egy fülszövegre való rövid kis bevezetést írnék, az első pár oldal eseménytelenségét belevéve… Richard Mayhew igazán nem panaszkodhat, hisz mindene megvan: biztos állás, ahol talán kellemes előmenetel várja, csodaszép – bár talán diktátor-vérrel megáldott – menyasszony, akivel épp tervezik a házasságot, kellemes kis lakás Londonban és barátok. Ez ugye már minden, amire egy mai embernek szüksége van? Jól is hangzik, nem? Aztán minden a feje tetejére áll, amikor éppen egy nagyon fontos vacsorára készül a menyasszonyával, de út közben egyszer csak az orruk előtt kicsapódik egy ajtó a ház falából, és kiesik rajta egy vérző vállú, csapzott lány. Érdemes észben tartani a legelső fejezetben az öreg hajléktalan néni jóslatát: “A maga helyiben vigyáznék az ajtókkal.”

Amúgy ez a könyv egy BBC-n futott filmsorozat regény-változata (persze a sorozatot is Gaiman írta), amit 1996-ban sugároztak, hat fél órás részben. Elolvasni a regényt egy kicsit tovább tartott, de ugyanúgy magával ragadott, mint anno a Harry Potterek: lényegében egy ültő helyemben olvastam végig, egy délután alatt. Ma tervezem megnézni a Csillagpor filmet, és ha az jó lesz, hamarosan gyarapodni fog a könyvtáram egy másik Gaiman könyvvel is…