Kezdetnek leszögezném, hogy elfogult vagyok: az FLCL-t ma éjszaka néztem meg a nosleep alatt, egyhuzamban, és azonnali hatállyal átrendezte a top 5 anime listámat, betolakodva az előkelő harmadik helyre (Suzumiya és a Cowboy Bebop mögött). Abszolút kaotikus őrült agymenés, olyan szintű szürrealitással és mértéktelen (látszólagos) idiotizmussal megspékelve, hogy az első két perc után már nem lehet tudni, hogy egyáltalán ki-mi-mit-hol-miért-mikor (ugye az újságírás öt W-je). A tempó néhol eszeveszett gyors, néhol pedig kényelmes Zsigulis nagypapi módjára döcög. Mindenből kapunk az elején: csendes városnézés (helyszín Mabase városa, ahol a hegy tetején a Medical Mechanica “üzeme”, egy hatalmas vasaló gőzölög) és két szereplő bemutatása után (Naota, a főhős, kiskölyök, akinek mániája komoly felnőttnek látszani, éppen Mamimivel tölti az időt a folyóparton, aki rajong a srác Amerikában baseballozó bátyjáért) berobban a képbe egy rózsaszín hajú csaj (húsznak látszik, tizenkilencnek mondja magát, már nem mintha számítana) egy robogón, és igen lendületesen fejbevágja Naotát egy Rickenbacker basszusgitárral (persze csak miután legázolta és szájon át lélegeztette). (Nem, még nincs itt az ideje a “WTF?!” arckifejezéseknek.)

Ami ez után következik, az viszont tényleg övön alulinak számít (megkockáztatom, hogy néhány szigorúbb törvénykezésű országban az ilyet már büntetik): szegény Naota fején az ütés helyén furcsa izé (púp, szarv, vagy valami hasonló) kezd el nőni, amiből még aznap este a hídon (amikor ismét Mamimivel beszélget igen érzékeny témákról) kinő egy ember méretű robot és egy igen bizarr, önmagát a robothoz hasonlóan önállósító kéz. A robot igen hasznosnak bizonyul a továbbiakban, bár ezúttal Haruko (a csajszi a Vespán) lép közbe, ismét a gitárjával (általános fegyverzet ez úgy tűnik a hozzá hasonló galaktikus fejvadászok között – ő mondjuk éppen a legendás űrkalózra, Atomskra vadászik).

A későbbiekben szerencsétlen Naota fejéből még bukkannak elő bizarr dolgok, de legalább már meg is magyarázzák, miért: az agynak van egy N. O. “nevű” képessége, ami azt jelenti, hogy az agyhullámok segítségével az agy teljesítőképességének megfelelő méretű dolgokat tud megidézni, lényegében akárhonnan. Naota a későbbiekben még a saját gitárját is meg tudja idézni (ez már valóban nagy dolog, bár belegondolva, hogy amikor Canti megeszi, még Atomsk erejét is tudja használni, talán mégsem annyira), míg az óriási szemöldökű (és kifejezetten csinos beosztottal rendelkező) Amarao parancsnoktól legfeljebb egy pici (bár Haruko kezében hatékony) csúzli telik.

A képek magukért beszélnek, ez az igazán villogós-színes-színtelen-depis látványvilág, és néhol öt másodpercen belül felvonultatják (az elborult alkotók) minden kontrasztját. Nagyon bejött. (És nem utolsó sorban a harmadik rész címe a Wikipedia szerint Marquis de Carabas, aki (de Carabas márki néven) a Sosehol egyik főszereplője.)