Most olvastam suexID japán zenés írását, erre kommentnek kezdtem volna írni ezt a bejegyzést, de aztán rájöttem, hogy annak már sok, úgyhogy most itt.
Nekem a japán zene nem Gigivel, hanem az animékkel, első sorban a Digimonnal kezdődött. Utána meg már nem volt megállás. Emlékszem, amikor az A38-as Toy Dolls koncerten a kezembe nyomták az akkori Magyar Tarajt, mennyire érdekes volt egy japán punkzenekarról olvasni benne (azóta is csak egy-két (három) számot sikerült tőlük (a Samurai Attack-ről van szó) megtalálni). Az elindított valamit. Akkor kezdtem el japán zenéket keresgélni, gyűjteni.
Az első lépcső, mint minden animéből indultnak, az Asian Kung-Fu Generation (Ajikan) volt, és azóta is mindig megnézem, mit alkottak a legújabb lemezeiken – bár az örök kedvenc akkor is a Kunkei Five M (Kimi Tsunagi Five M) marad. Ahogy a képükről is látszik, “hagyományos” fiúrockzenekar, méghozzá jófajta. Először Ajikannal a Full Metal Alchemist nevű anime-legenda zenéi között találkoztam, lehetetlen volt nem beleszeretni, főleg hogy utána még több más sorozathoz is kölcsönkérték nem kicsit színvonalas muzsikájukat…
Innen már nem volt megállás, keresgéltem és találtam is az igazi “otthonos” műfajomból, a hagyományos heavy metal-ból való japán zenét: ez a Sex Machineguns. Nagyon karakteres figurák, és nagyon jó zenét játszanak, tipikus üvöltős-pogózós-fejrázós, jófajta metált. Eleinte kicsit komikusan hatott a japán nyelv ebben a szerepben (pláne a tagok fejszerkezete), de aztán magával ragadott és azóta is ez jelenti nekem a hagyományos japán zúzást.
Kevésbé hagyományosnak meg ott van a Maximum the Hormone. A Death Note zúzós főcímeit ők tették le az asztalra, szintúgy a teljesen őrült és mégis frenetikusan jó Chu chu lovely… kezdetű számot. (És nem mellékesen, ahogy most nézegettem a honlapjukat, úgy tűnik, hogy az ő koncertjükön leszek először Japánban, április nyolcadikán. Alig várom!)
Ezek után következett egy újabb anime-zene rakomány, a Bleach és a Naruto kapcsán, így ismertem meg a következő két zeneforrást. Az első a Bleach-címdalénekes UVERworld, akik igazából nem tudom, hogy milyen műfajt játszanak, elektronikus, néha rockos, néha popos, néha langyos, de úgy általában nagyon fogyasztható, mindenkinek.
Yui is egy Bleach főcímdalt énekelt, méghozzá szerintem eddig a legjobbat (talán csak a High and Mighty Color Ichirin no hanája volt egy kaliber), és azóta is tartja a színvonalat. Pop-rockot játszik, és nagyon szépen énekel hozzá (nem mellékes, hogy ő maga se csúnya, sőt), vannak akusztikus gitáros, csöndes számok ugyanúgy, mint zúzós-dinamikus j-rock csodák, ráadásul mindehhez olyan hangon énekel, hogy el se hinném, ha nem a Highway chance szólna most is.
Aztán még vannak olyanok, akiket külön nem emelnék ki, de azért említést érdemelnek, nagyjából, mint a Samurai Attack: a High and Mighty Colorról már volt szó, de az Orange Range, a Sunset Swish, a Home Made Kazoku (istenem, de jó is volt az a Nagareboshi!), az Ikimono Gakari és az Aqua Timez – igen, jól látja a kedves (ez esetben rendkívül tájékozott) olvasó, ezek mind Bleach főcím- vagy záródalok előadói. Jó zenék vannak abban a sorozatban, nincs mit csinálni. Bár a Narutot se kell sajnálni, ott szólt a Nagareboshi, amit már említettem, de pont ezzel együtt a nobodyknows+ fantasztikus Hero’s Comeback-je. Nameg persze ott van, amit Yoko Kanno és a The Seatbelts a Cowboy Bebop kapcsán művelt, de az már nem egyszerűen zene, az (különösen a Real Folk Blues) már valahol egy kategóriával feljebb van.
Ennyit rólam, meg a japán zenéről.
