Egyszer csak eljön az, amikor már nincs lejjebb, és hirtelen újra a csúcson érzed magad. Azt átélni, és kiélni az igazi. Nincs is jobb, mint egész nap majd belepusztulni a fáradtságba és az éjszaka rövidke alvásban elgémberedett nyak sajgásába, de azért próbálni valami értékeset megtalálni egy pocsék napban – aztán egyszer csak robban a dolog, és két spontán szendvics után újra ott van a negyvenkét megavolt belső feszültség, az érzés, hogy élek és nem egy világító képernyő előtt vegetáló zombi banán vagyok – bár mekkora poén már, hogy matekon az egyik csoporttársam “beceneve” Banana… aztán még furcsán néztek ránk a körülöttünk ülők amikor Adinával majd belefulladtunk a nevetésbe az egyébként szédítően unalmas kocka-szókincs óra első percében – el tudjátok képzelni, milyen poén a komplex szám kanjijait tanulni, amik összességében talán már 70 vonás fölött vannak? (Nem számolgattam, de poén leírni és megtanulni úgy a kanjikat, hogy még a tanár is rossz vonássorrenddel írja – de még csak nem is hogy a tíz nullával megáldott gigászi szám rendkívül gyakran használt írásjelét (még magyarul se tudom, hogy hívják azt a számot, de japánul azért tudjam!), hanem már a tízezret!) Nem, nyilván. De legalább ma van foci, úgyhogy majd tényleg kimerülten fogok nekiülni este kaját főzni magamnak, miközben az elborult párbeszédeket próbálom megjegyezni – nameg a mai 20 új és nagyjából száz ismétlendő kanjit. Az IKE IKE pedig poén, ha nem japánul lenne, akkor a következő karaoke-éjszakán kikérném magamnak – így viszont reménytelen, még az Ajikan Flashbackjét se tudtam énekelni kanából, pedig annak még a szövegét is tudom nagyjából… Most pedig: foci!