Az imént szólt a Fürgerókalábak Puding című száma, és ez meghozta a kedvemet. Ugyan most este már semmit nem eszek, mert már volt elég, de valamikor majd kéne csinálni olyan jófajta otthoni édességeket, mint puding… darázsfészek… zserbó… palacsintatorta… meg társaik… Igaz, az alapanyagok beszerzése rémálom lenne, de akkor is, nagyon poén, amikor tízen összeülünk a szokásos nemzetközi bagázzsal, valaki bedob valamit a közösbe, közben a maláj srác tanul vietnamiul, én az indiai lánytól kérdezek valami nyelvtant a házihoz, Plamena nyavalyog a kanjik hülyeségein, a grúz lány meg szokás szerint kacag mint akit csiklandoznak. Ez azért megéri a nyűgöt, amíg mákot, diót, lekvárokat szerzek, lehetőleg olcsón (erre egyelőre egy helyet ismerek csak, a Musashisakai-beli Hanamasát, de nem tudom mennyire számít az olcsónak), plusz mire sikerül normálisan el is készíteni a dolgokat… Nagyjából másodperces szintre lebontott receptek kellenek majd… De mindenképpen szeretnék jó sok finomat és jót kotyvasztani. Majd megnézem, milyen tepsik/fazekak vannak a lenti konyhában, aztán. (Meg majd gulyást is kéne, de ahhoz tényleg kell egy piszok nagy fazék.)

A kanji-teszt egész jól sikerült, az olvasásnál nem hibáztam, az írásnál is csak a sárga (黄) “lábait” felejtettem le (mint általában). Az utolsó óra, aminek se a nevét se az értelmét nem tudom, ma annyiból állt, hogy “Hardcore-sensei” végigvezetett minket a kampuszon, ahogy már azt egyszer Saito-san is megtette, csak itt mindenkinek kiosztottak egy fagyit is. Aztán mentem életem első és nem utolsó gitárórájára, jó volt. Hazaértem hat után pár perccel, azóta gyakoroltam (most van “nyolc után nem sokkal”), főleg az Örömódát, meg Louis Armstrong “When the Saints go marching in”-jét. Az ebédem nem úgy sült el, ahogy terveztem, mert rament akartam kotyvasztani, de még az a cucc is, amiről azt hittem, hogy rávaló, nem pedig tészta is tésztának bizonyult. Úgyhogy inkább rendes tésztát főztem (szét), sütöttem rá borsos-oregánós-citromos tonhalat olíván, majd csaptam hozzá kukoricát, egy csöpp bort, egy kis kicsit túl sok olyan hosszú zöld hagymát meg azt a furcsa halreszeléket. Kivételesen vacsorázok is, egy szendvics és kész. Tanulni kéne holnapra. Ja, az ebéd ő volt:

Tegnap délben megebédeltem, aztán visszamentem még egy japánórára (ebben a környezetben ha azt írom “japánra” még valaki félreérti) meg egy matekra, aztán eltekertem a Seiyubö kajáért, vettem rizst meg néhány rizsrevalót, de cserébe elhagytam a napszemüvegem, úgyhogy majd ha legközelebb arra járok utánakérdezek. Foci is volt, utána éjfélig tanulgattunk, ergo elég későn aludtam el, ma reggel meg kelés (szerencsére csak az ágyból), suli (gyakoroltam a koreai betűket), utána meg. (És holnap teszt az utóbbi hat lecke kanjijaiból, nem mondom hogy örülök neki.) Először volt valami számítógépes dolog, hogy milyen címre küldjék az értesítést, ha esetleg a röfinfluenza miatt nem kell, nem szabad suliba mennünk – valahogy úgy mint Kobe táján. Utána pingpongoztunk Radoval egy húsz percet, majd háromtól Yokota-senseiel beszéltem meg hogy mi mindent rontottam el anno abban a hosszú irományomban (igény esetén majd talán bepötyögöm), utána meg nem volt kedvem visszajönni a koliba úgyhogy bevágódtam a tornacsarnok kondijába (fél négy magasságában) és csak a pingpongedzés kezdésére jöttem ki, ami pedig hat. (Holnap a pingpongra ugyan nem tudok menni, de megnézem, milyen a gitárklub.) Mindezek után még két óra edzés, és el lehet képzelni mennyi energiám van nagyjából. De éhes nem vagyok. Az ebédem ő volt (rizs, húsos-zöldséges cuccal egybefőzve, rá tojásos-madár-don, “bolgár joghurt”, citromkarikák és olívaolaj):