Megérte elvágni az ujjamat. Mert persze sikerült, amikor az uborkát szeleteltem – igen érdekes élmény érezni ahogy a fém benne van az ujjamban. Olyan helyen érezni, ahol nem éreztem még soha. Borzongató.

Meg vicces lesz, amikor hazamegyek, és alkalmanként japán kötőszavakat szúrok be – egyszerűen mert jobban hangzik, rövidebb, vagy csak az jut előbb eszembe. Mert mennyivel jobb azt mondani, hogy “daitai”, mint hogy “nagyrészt”. A “nagyrészt” annyira hivatalos hangzású… Eddig még csak online beszélgetésekben vettem ezt észre magamon, hiszen itt ha élőben beszélek valakivel, nem okoz gondot, ha minden második szavam japán se (bár az igazi ha mindegyik az).

Na de miért is érte meg elvágni az ujjamat? Mert nagyon jót sikerült kotyvasztanom. Mutattam a bevásárlás blokkját, szinte minden sorra került belőle. A zöldségeket összeaprítottam (meg közben magamat is, ugye), közben bepaníroztam a húst (ha jól sejtem disznaj volt), megsütöttem két krumplit olíván olívával meg hagymával meg bambuszrüggyel, aztán pároltam-sütöttem a zöldségek felét. Meg ugye volt rizs, a tetejére halreszelék, mellé uborka (bár itt a csemegeuborka a szó szoros értelmében csemege, nagyon édes), a nyers zöldségeket meglocsoltam almaecettel meg a végén az egészet szójaszósszal, és nagyjából ennyi. Így nézett ki:

Kicsit rémisztő volt azért beírni a file nevébe a dátumot (090627) – valamiért úgy éreztem, hogy 17. körül járunk még… Még egy hónap elpárolgott, és már tényleg csak két hét a vizsgákig…