Múlt szerdán (rossz belegondolni, hogy már egy hete volt) elbúcsúztam otthon a barátaimtól, akik ott voltak (volt aki nem volt, sajn’), bár a tényleges elköszönés már naptárilag csütörtökre esett, azért még a szerda este része volt. Nagyon jól esett, rég voltam boldog, úgy mint akkor, pedig milyen egyszerű is az… Ahogy néztük a csillagokat a Kálváriáról, amik vagy leestek, vagy nem, akadt mindkettőből, ahogy a vodkának hitt felesről kiderült, hogy nem átlátszó, hanem zöld (következtetés odabízva), ahogy éjjel egy körül rátörtünk egy haverra, ahogy kattogott, meg ahogy nem, ahogy tök sötétben lefelé, és akkor szabad a csaók! (persze hogy nem az, de ez senkit nem érdekel), ahogy lámpafényben szinte teletabis “nagyölelés” (majd’ bekapcsolt a tévé a hasamon), ahogy otthon egy száraz kifli. Nem kell sok nekem a boldogsághoz. Egy kis csillagnézés, egy kis szeretet, és hogy emlékezzek rá. A csillagnézést ki lehet hagyni, bár a hangulatnak nagyon jót tesz. Az igazság az, hogy nekem jobban tetszett így, mint áprilisban az a durva szétcsúszás, bár meg kell hagyni, hogy akkor a meglepetésbuli volt az aduász…