Nagyon nem szeretem ezt az időszakát az évnek. Az egy dolog, hogy június közepétől teljesen véletlenszerűen akkor szakad le az ég, amikor csak akar (reggel tíz, tűző napsütés – dél, lámpát kell gyújtani és szakad, mintha dézsából öntenék), de most meg már ehhez hozzácsapódnak a nyári hagyományos tájfunok is.

Igazából így július elején még nem szoktak olyan tájfunok lenni, amiknek lenne bármi jelentős hatása a déli szigeteket kivéve, de Nyolcaskának sikerült olyan nagyra nőnie a Fülöp szigetek körül, hogy valószínűleg még nekünk is jut belőle itt Tokióban.

Persze feltéve, hogy út közben nem gondolja meg magát, és fordul valamerre másfelé – a tájfunok már csak ilyen akaratos gyerekek. Bár nagyon nem bánnám, ha hirtelen nyugat felé fordulna mondjuk, mert elegem van már a nyirkosságból. Most is olyan remek aprószemű “eső” esik, vagy inkább szitál, hogy csak nyirkos leszel tőle, azt is csak akkor, ha egy fél órát sétálsz esernyő nélkül, de cserébe kellemetlenül szórja a szél mindenhova, úgyhogy mégis kell az az esernyő.

Jobb lenne, ha csak jönne egy jó nyári zápor (vagy akár csak egy pár nap alatt elvonuló tájfun), és le lehetne már tudni az állandó esős időt.