Épp most csöngetett be hozzám két Jehova tanúja, és kivételesen teljesen értelmes dolgokat mondtak. Nem azzal jöttek egyből, hogy engem mennyire szeret az Úr és hogy bánjam meg a bűneimet, hanem olyan, a mindennapi élethez közelebbről kapcsolódó dolgokkal, amik egy japánnak lehet, hogy nem egyértelműek. Azt nem tudom, hogy nekem a keresztény hátterem miatt azok-e.

A munkáról (és a túl sok munka okozta kiégésről) beszéltek, ami ebben a társadalomban elég jelentős kérdés. Én személy szerint is ugyanazt gondolom, amit prédikáltak: döntsd el, hogy azért dolgozol, hogy megélj, vagy azért élsz, hogy dolgozz. Mert mi értelme kidolgozni a beled “a családodért”, ha emiatt egy percet se tudsz velük tölteni, és a maradék időben meg már csak a fáradt ingerlékenység marad?

A környezetemben is nagyon sok emberen látom, hogy nekik egyáltalán nem egyértelmű a cél és az eszköz. Sőt, szinte minden alkalommal látom a szemükben, hogy nem tetszik nekik, amikor megjegyzem, hogy nekem a meló az egy muszáj, nem pedig szórakozás, és annyira nem örülök neki, hogy a szabad időm rovására szerencsétlenkednek.

Japánban azért nyilván más a helyzete a vallásoknak, a kereszténység-féle nyugati eredetűeknek meg különösen. Eleve egy ilyen üzenet sokkal fogyaszthatóbb, mintha egyből a mély vízbe dobnák a szegény bűnösöket. Személy szerint én úgy érzem, hogy pontosan ez kéne legyen a szerepe a modern világban a vallásoknak: olyan értékrendet, alapot nyújtani az embereknek, ami ténylegesen segíti őket a mindennapi élet problémáival és kétségeivel boldogulni.

Mert ugyan kinek hiányzik az egy eleve stresszes életbe, hogy még a legenda-beli ősök legenda-beli ősbűne miatt is izgulnia kelljen?