Anno azért találtam ki, hogy Hong Kongba megyek az új évre, mert volt vagy húszezer lejáróban lévő mérföldem a törökökkel, és mivel eszemben sincs soha többé velük repülni, gondoltam, elhasználom mindet. Amiből végül nem lett semmi, mert a (különben kellemesen olcsó) repülő, amit találtam, “code share” járat volt (vagyis több légitársaság közösen üzemelteti), és ilyeneken nem lehet osztályt emelni utólag (amiről persze nekem senki nem szólt előre). Sebaj, majd legközelebb. A török mérföldekből meg rendeltem táskát-satöbbit szüleimnek, hogy legalább kárba ne vesszen.

Elvileg a tél közepe volt Hong Kongban, de ettől nekem még pólós idő volt. Kivéve talán új év éjszakáját, amikor azért a vállamra vetettem a pulcsimat. Helyiek párszor meg is jegyezték, hogy annyira azért talán nincs meleg (de igen).

Kezdem azzal, hogy mi nem tetszett. Szerencsére nem volt bajom a kajákkal, és ki sem zsebeltek, cserébe viszont többször elég jól eltévedtem. Erről legfőképpen az útmutató táblák tehetnek. Persze az első pofáraesés (eltévedés) után letöltöttem egész Hong Kong térképét, hogy mobilnet nélkül is tudjam használni, ez nem sokat segít, amikor egy üzletházban keres az ember vécét.

Például az utolsó este busszal mentem ki a reptérre a közeli városból – bár ahogy elnéztem, mindenhonnan oda futnak be a buszok. Leszállok a buszról, rögtön az orrom előtt a falra hatalmas betűkkel ki van írva, hogy “Departures” és egy nyíl balra. Követem. Úgy ötven méterrel arrébb megint ki van írva, követem is a nyilat hiszékenyen. Pár perc múlva aztán állok valami parkoló közepén, minden épület a hátam mögött. Valahol nyilván el kellett volna kanyarodnom, vagy felmenni egy lépcsőn (ez volt a helyes válasz), ahova viszont persze nem volt kirakva egy tábla.

Ezt több helyen, többször is megjártam. Ki van írva a célom, követem az irányjelzést, aztán egyszer csak már nincs kiírva, én meg isten tudja, hol vagyok. Ezen nem feltétlenül segít az se, hogy a városközponton kívül (angol gyarmat ide vagy oda) senki nem beszél angolul pár szónál többet (és sok dolog csak kínaiul van kiírva). Igaz, a városközpontban is sikerült pont olyan taxist találnom, aki egy szót se tudott angolul. Szerencsém volt, hogy ismerem (nagyjából) az írásjeleket, úgyhogy még a piaci kofáktól is tudtam útbaigazítást kérni, ha bepötyögtem a telefonomba (“kínaiul”), hogy hova próbálok eljutni.

Ezzel le is tudtam, hogy mi nem tetszett.

Az első benyomásom az volt, zsúfolt. A japánok folyton mondják, hogy Japán mennyire pici, hogy nincs elég hely, ezért vannak egymás hegyén-hátán a házak (ami amúgy marhaság, csak ismeretlen számukra a várostervezés fogalma). Hong Kongban tíz emeletnél kezdődnek az épületek. Nem feltétlenül minden csillogó-villogó vadiúj felhőkarcoló (bár olyan is akad bőven), de Tokióval ellentétben itt tényleg csak fölfelé tudnak terjeszkedni. Még a külső kerületekben is csak a két véglet van: vagy harminc emelet, vagy dzsungel. És (Tokióval ellentétben) ettől nem lesz nyomasztó, gondolom a tudatos tervezésnek hála.

Hangulatos, hogy bár emeletes buszok (és villamosok) száguldoznak mindenfelé, attól még megvannak a “hagyományos” kínai piacok, a szülövárosomat idéző szocreál lakótelepi játszóterek, a csodaszép buddhista és egyéb templomok és a megkérdőjelezhető minőségű utcai kajáldák. Érdemes odafigyelni, hogy mi van az étlapon kínaiul, mert az angol fordítás nem feltétlenül pontos. Így kaptam egyszer sült kacsa helyett valahogy egy (egyenesen undorító) csirkeláblevest.

Valahogy nagyon emberközelinek éreztem. Nem volt az a benyomásom, hogy ki lennék nézve valahonnan, pedig igazán nem voltam kiöltözve.

Visszamenni őszintén szólva nem igazán lenne miért. A látványosságok jó részét így öt nap alatt nagyjából bejártam. Esetleg éttermeket és múzeumokat járni még lehetett volna. A Lonely Planet úgy írt a helyi kézműves sörökről, mintha valami új dolog lenne, de nekem úgy tűnt, elég jól kiforrott piaca van már. Nem sajnáltam a májamat, jól felderítettem e témában.