Kirigamine és Tateshina két “kisebb” hegy a Yatsugatake környékén (aminek a főcsúcsa az Akadake). Odajutni Tokióból három-négy óra, bár megmászni egyiket se telik túl sok időbe. Ezért kitaláltam, hogy ha már úgyis “ráérek” így a vírus alatt, akár rá is szánhatok egy hétvégét erre. Szerencsére találtam egy kempinget, ahol (pár horkoló részeg és néhány szúnyog kivételével) nyugodtan és olcsón tudtam éjszakázni. Plusz autóval voltam, úgyhogy nem számított, ha kicsit nehéz a sátor.

Kirigamine

A kemping a Kirigamine vállán (félúton fölfelé) volt, és a hegy sajnos tartotta magát a nevéhez (“a ködös csúcs”) és bőszen csöpörgött az eső. Szerencsére mire kipakoltam és felállítottam a sátrat elállt, és nem kellett újabb eső miatt aggódnom, amíg felsétáltam a csúcsra.

Mert őszintén szólva a Kirigamine egy kényelmes séta. Ha közelebb parkolsz (vagy szállsz le a buszról), akkor fél óra mondjuk a hegycsúcs mindenféle komolyabb felszerelés nélkül. Nekem volt rá fél napom és a helyhez képest stabil felszerelésem is (vagyis nem papucsban mentem neki), úgyhogy direkt izgalmasabb útvonalat választottam magamnak.

Szerencsére út közben kiderült és még kék eget is lehetett látni a Windows XP hátterét idéző lejtők fölött. Persze a hegycsúcs még így is felhőbe volt burkolózva, úgyhogy nem is töltöttem ott túl sok időt. Látótávolságon belül pedig annyira nem szép sajnos, mert egy hatalmas fekete kocka meteorológiai állomás ül ott.

Lefelé annál izgalmasabb lett az út. A csúcsról lefelé lépcsővel indul, aztán a láposabb részen fa ösvénybe vált (amin valami félelmetes számban voltak jelen mindenféle színű és méretű szőrös hernyók), és idáig nem is volt gond.

Aztán az ösvény tényleg inkább ösvény lett és szinte eltűnt az alnövényzetben, majd befordult a fák közé. Ugyan fényképem nincs róla, de ahogy közeledtem az erdőhöz, valami mozgást láttam. Egy pillanatra megijedtem, hogy ugye nem medve, de (szerencsére) csak egy csapat szarvas volt. Az ösvényt követve kikerültem egy kis panziót, de meglepetésremre ekkor kezdődött a túra legizgalmasabb része.

Innentől kezdve a kiindulópontomig szinte keresni kellett az ösvényt, úgy eltűnt a bozótban. Mivel egész délelőtt esett, a sár se kímélt. Úgy tűnik, sikerült egy olyan útvonalat találnom a térképen, ahol nagyon kevesen járnak, mert volt, hogy tíz méterekre eltűnt az ösvény, hogy aztán egy kidőlt fa túloldalán újra felbukkanjon. Főleg a sár és a bogarak voltak fárasztóak, úgyhogy megkönnyebbülés volt, amikor végre kiértem a (csak tehénlepényes) rétre.

Ideje volt hát vacsorát keresni. A “közeli” üdülőházas telepen nagy meglepetésemre egy francia séf nyújtotta szolgáltatásait, és nyitva is voltak, úgyhogy a vacsora csiga lett (többek között) (szó szerint). Nagyon próbált meggyőzni, hogy üljek le vele rövidezni és szivarozni, de autóval voltam úgyhogy majd legközelebb.

Tateshina

Szerencsére másnap tökéletes időben indulhattam neki a hegyeknek. Megreggeliztem ugyanott, ahol az előző nap ebédeltem, majd irány tova. Nehéz volt haladni, mert a hegyi szerpentin minden kanyarjából olyan szép volt a kilátás, hogy muszáj volt megállni.

De végül csak odaértem a Tateshina ösvényéhez. Eleinte kényelmes és relatíve lapos, de aztán elég keményen rálép a gázra és nyíl egyenesen megy neki a hegynek. Az előző nappal ellentétben itt már órákban kell számolni. Az én tempómmal majdnem három óra volt fölfelé, és a vége felé sziklás is lett. A csúcshoz közeledve a népsűrűség is sajnos felszökellt, és a hegycsúcsot jelző oszlopnál már úgy kellett várni a soromra, hogy fényképezhessek. Gyanítom, hogy a többség egy rövidebb útvonalat választott (vagy a csúcson a menedékházban szálltak meg), mert az én ösvényemen lefelé se voltak sokan.

Persze a parkolóba visszaérve még nem volt vége a napnak, hiszen onnan Tokióba autóval visszajutni több (és a vasárnap délutáni kötelező dugónak köszönhetően csak még több) órás kaland. Visszafelé kisebb kerülővel az északi útvonalat választottam (Gunmán át), így legalább a dugóban nem két órát ültem csak felet, és estére gond nélkül haza is értem.