Három kiállításra jutottam el a mostani hazautam során. A pécsi Csontváry múzeumot és a Szépművészetiben az El Greco és az absztrakt kiállítást.
Kezdem azzal, hogy a Csontváry abszolút nem fogott meg. Egyszerűen primitívnek éreztem, pár kivétellel (mint például az almát hámozó öregasszony), de a kivételek sem jutottak messzire. Végig az járt az eszemben, hogy a Shin-Hotaka felvonó folyosóira kiakasztott, 12-14 éves iskolások festette tájképek ugyanez ha nem jobb színvonal.
Az El Greco kiállításon legalább átéreztem, hogy miért akkora durranás. Mindig érdekes belegondolni, hogy a reneszánsz művészei mekkora ugrás voltak a megelőző ezer év stagnálásához képest. Személy szerint a Szeplőtelen Fogantatás két változata ragadt meg. Főleg a Mária lába alatt és a kép felső részén tömörülő morbid baba-angyal fejek, de igazából az egész kép ugyanazt a benyomást tette, mint az Evangelion vad vallásos ikonográfiája. Ugyanaz a nyomasztó hatás, mint a tavaly mémmé vált “bibliailag hiteles” angyalok.
Az absztrakt festészet iránt Vonnegut Kékszakáll című könyve keltette fel az érdeklődésemet. Aztán valamikor az egyetem alatt láttam a kurashiki Ohara múzeumban egy absztrakt gyűjteményt, és azóta lóg is onnan egy másolat a falamon (ablakomon, részletek). Ugyan a Szépművészeti kiállításának Hantai Simon művei álltak a középpontjában, bennem mégis az hagyta a legnagyobb nyomot, hogy az egyik sarokban eldugva egyszer csak szembe jött egy Pollock. Nagyon sok jó kép volt, reménykedtem is, hogy talán árulnak valamelyikből replikákat, de sajnos be kellett végül érnem egy hűtőmágnessel.
