A hétvégén végül megcsináltam a mákos sütit, amihez otthonról kaptam receptet drótpostán, és a családi kakaós rudat (pötyi) is, aminek már megvolt egy ideje a receptje. Előbbibe nem volt sütőporom, és ez meg is látszott rajta, utóbbi pedig jóval puhább lett a kelleténél.

Aztán hétfőn, amíg odakint a tájfun tombolt, én bent japán-stílusú piskótát (castella) próbáltam készíteni. Bár ez se nőtt meg, ahogy kellett volna neki, a stúdióban volt sikere.

Vasárnap megint tervezek sütni valamit, bár még nem tudom, mi legyen. Valami egyszerű kakaós talán.

Ma kísérleteztem egy kicsit a főzéssel, és a végeredmény szinte meglepően jó lett. Először is begyúrtam szója katakuri liszttel és borssal a kockákra vágott csirkemellet, ami aztán egy fedett edényben ment a mikróba (600W/2 perc). Amíg az forgott, felvágtam a hagymát és a jégcsapretket, és odaraktam őket rotyogni egy kis olajon. Mindeközben két gerezd fokhagymából, szójaszószból, kiskanálnyi piros aranyból és egy lehelet szilvapáleszből lett a “szósz”. Miután a csirke végzett a mikróban, ment is a zöldségekhez a szósszal együtt. Jó gyümölcs aromás, fokhagymás, nem túl sós feltét lett belőle a rizshez. Kép nincs.

Volt még egy darabja az okinawai konyhának, amit már rég ki akartam próbálni, mégpedig a rafté (rafute). Röviden: sertés, puhára főzve. Tegnap aztán nekiestem, mondván vasárnap van, ráérek – a recept, amit kiszúrtam meg azt mondta, hogy másfél óra alatt meglesz. Alapból még az is háromszor több, mint amennyit kajáért hajlandó vagyok a konyhában állni, de most kivételt tettem.

Itt a valefoz.tumblr.com első adása! (Nem.) (Remélem mindenki emlékszik rá, hogy én még azelőtt töltöttem fel flickrre kajaképeket, hogy trendi lett volna.) Aki még nem tudná, annak mondom, hogy a palóc után következő nagy kedvencem az okinawai konyha. Oda meg vissza vagyok a gójáért (direkt pontos jé, ez a kínai keserű “dinnye” japán neve) és a puhára főzött sertésért (rafute), amiknek ugyan valószínűleg kínai az eredetük, ettől függetlenül nagyon jók (és kutya sincs bennük).

Múlt héten Majd’ két hete, hogy vettem egy (légmentesen zárt) zacskó salátának való zöldséget, csak aztán közbe jött ez meg az és egész héten összesen egyszer vacsoráztam itthon, így csak most, “kissé” megkésve (szolid tíz nappal a feltüntetett szavatossági ideje lejárta után) volt módom felbontani. Mivel a szaga alapján nem tudtam eldönteni, hogy ehető-e még, ezért a legegyszerűbb tesztet vetettem be, hogy ellenőrizzem: beleettem.

A mai vacsora kulcsszava: fahéj. Főzni készültem, amikor feltűnt, hogy nincs már hagymám. Ellenben volt még pár (mikro)kocka vajam, gondoltam menni fog ez.

A vajba belevágtam a csirkét, aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy kis adag fahéj ment a tetejébe. A cinnamon challenge óta vannak fenntartásaim a fahéjjal kapcsolatban, úgyhogy egy kicsit tartottam tőle, mi lesz a végeredmény.

Röviden: remek. Miután a csirkének kezdett már szép színe lenni, hozzá csaptam a szokásos tofut, sót, borsot, meg egy csipet paprikát, hogy legyen színe. Megvártam, hogy a tofu egy kicsit szétessen (legyen leve), aztán kész is.

Engem is meglepett, milyen jól sikerült.