Tag: emo

Pursuit of happyness

No, i haven’t seen that Will Smith drama from last year, and i don’t want to write about that. I just had very interesting experiences lately. To be exact, i felt happy, now and then. Last night i remembered that week i spent with my friends in the summer—though writing relive would be more precise. Remembering seems to make people happy. When i remember how great a party was last year—and there was a couple of great parties indeed—i only remember how much i enjoyed it, how much fun we had, not that next day i was this-and-that overhung. Memory (the mental ability of remembering past events) seems to sugarcoat memories (the impressions of past events): when i recall a concert for example, where i know, that i didn’t enjoy myself so much, even though i now feel like it was a great thing. It must’ve been.


Whatever

There is a very interesting state of mind, usually of those who could smell the feet of death by their heads. If anyone interested, it’s called apathy. It could be best described as… well, as being totally uninterested in everything. Literally.

There is an other state of mind, that i myself am in in the past week. Akin to apathy, i’m like “whatever” all the time. Not that i’m not interested, i’m just tired to respond. Why bother? So… consider this post a great thing.


Happiness

For a long time, tonight, while reading Either/Or, i first felt something that vaguely resembles happiness. It was just a misty impression, a distant echo of a happy cry, but still a good feeling. I think i will start swimming again—back when i was doing it regularly, after arriving home late, hungry and tired, i could really feel happy. But since long, my happiness is bittersweet.


圧痕

秋は愛

冬が殺


Down

Now in the aftIernoon i would so much have gone in town just to have a beer with a friend and have a good talk. Too bad no one was available, rather those who were were rather into getting drunk in some pub, and i didn’t want it that way. Well, it doesn’t really matter, this really is a low-feel afternoon and eve, too bad i can’t do much about it. Don’t feel like doing anything, maybe going out for a walk would be nice, or driving just aimlessly somewhere, but it’s not probable that i’d do any of these. It’s sad to see how close relationships can alienate people.


Crushed

Crushed here i lie, like a bug. Like a bug of least importance and significance. Crushed by crush. How foolish it was on my behalf to do what i did last autumn—and naturally it did end up the same way. Downwards, falling into infinity. Help surely won’t come, it never does, this thing is something everyone needs to solve himself. Feel down man, seek nepenthe for your pain, or if you’re brave try living with it. I think i personally am a coward so i’d rather bury myself in work just as i did last time. And driving, because i realised that when i drive i don’t think. If i can keep it up long enough, the best medicine, time will bring surcease of sorrow. Until then, smile on, grief in. Try not to show what’s been hit by the mace of life with such fury that it shattered into millions of splinters, all sharp and painful. Doesn’t matter. Try to be happy on the happiness of someone dear, try to survive, and try to go on. Go on, there’s nothing to see here. Someone suffered near-fatal wounds, but life decided to keep him for now. I wonder how it feels to die inside. Maybe i already know?


Hold a kútban

Tegnap este termése (ismét csak), ezúttal diszkrét Harry Potter, CáPAca és Poe utalásokkal. Lesz ez még így se…


Üzenet a palackban

Ez a kis dolog tegnap este született. Szerepe volt benne többek között a párizs-környéki békéknek, a Machine Head Message in the Bottle című számának és Poe-nak, a Szózatnak és a Battle Royale-nak (Bruce Springsteen részéről).


Mocsár

Most ahogy egy óra csendes üldögélés után a színpadon már hozzám is szóltak, feltűnt valami, valami, ami azonnal szinte sikított, hogy írjak róla. Róla? Ezen is elgondolkoztam hazafelé jövet: most valamit írok, vagy valamiről írok? Ha úgy fogok hozzá, hogy írok valamit, akkor az rövidesen átváltozik azzá, hogy írok valamiről. Pedig ha csak spontán nekiülök, és elkezdek írni valamit (nem valamiről!), akkor abból egy érthetetlen, szabad gondolatfolyam születik – és mégis jobban szeretem ezt. Nem mondom, néha igazán élvezetes tud lenni az is, ha valamiről írok, de az olyan kötött érzést von magával, és igazán nem azért kezdek írni, hogy az első betűtűl úgy érezzem, hogy ezt nem szabadon írtam. A legjobb általában az, ha szabadon írok, tehát írok valamit, de úgy, hogy ne csak ide-oda kapkodva rakosgassam egymás után a gondolatokat, hanem a valamiről köré tudjam csoportosítani őket. Ezzel áttekinthetőbb lesz, élvezetesebb olvasmány, nekem mégis ugyanolyan jó megírni, arról nem is beszélve, hogy nekem is jobb érzés, ha nem csak én tudom követni – és néha még én se – a gondolatmenetet.


Whisky-s, tejes, mézes tea

Sok-sok éve, minden karácsonyra kapok nagymamámtól egy naptárat. Ebben az a különleges, hogy minden lapot szájjal vagy lábbal festő festők festményei díszítik. Itt áll most is az asztalomon az ez évi, kinyitva a mostani lapon… és a festmény nagyon megfogott. Egy tó, naplementekor. Az a tipikus balatoni látvány, ahogy a hegyek elnyelik a napkorongot, de az arany- és bíborszín között csillogó sugarai még megfestik a felhőket, és nagyon érdekes színátmeneteket pancsolnak az ég keverőtálkájába. A vízen lendületes ívben húzódik át az őszi tündérek ösvénye, az aranyhíd, és valami véletlen, vagy isteni rendelés folytán egy csöpp vitorlás éppen e mellett hasítja az egyre erőtlenebb hullámokat. A parti dombok-hegyek sötét sziluettjein apránként gyulladnak földre hullott csillagokként a házak és utcák lámpái, és a magányos hajós is befut a kikötőbe, vagy tovahajózik a sötétbe, azt már nem látni…