Megpróbáltam most este előkeríteni az égen a kedvenc csillagképemet, az Oriont, de még nem kelt fel. Valahol a délkeleti égbolton kellett volna virítania, de úgy tűnik, még nincs eléggé ősz-tél ahhoz, hogy felbukkanjon ilyen korán.

De azért a jó öreg ismerősök, a Cassiopeia (W alakban csillagok a nyugati égbolton) és a göncölök (kis- és nagygöncöl van, ugyebár), meg a Szíriusz-könyvekben gyakran emlegetett Fiastyúk a fiaival, “és még sokan mások” is ott ragyognak az ég brsonykék kárpitján.

Régebben sokkal jobban foglalkoztattak a csillagok, mint most. Most már inkább csak gyönyörködöm bennük és mesélek másoknak a különböző csillagképek háttértörténeteiről meg mutogatom, hogy mi hol van, de régebben pont fordítva volt: tanultam a csillagképeket, olvastam a történeteiket – a szobám falán mai napig ott van az északi félteke csillagtérképe (a déli félteke a poszter másik oldalán van, így a fal átlátszatlansága miatt elég nehézkes használni), és alkalmanként, ha megakad rajta a tekintetem, még most is elkezdem böngészgetni.