Tag: magyar

Tate

Nem a londoni múzeum, hanem a japán hegy. A Tateyamáról azt kell tudni, hogy a környéke (ami Nagano és Toyama határán van) a világ egyik leghavasabb helye. Még így júniusban is több méteres hófalak között mennek a buszok Toyama felé le a hegyről. A rengeteg hónak köszönhető, hogy itt van japán egyetlen gleccsere. Másik érdekesség a környéken a Kurobe gát, a legmagasabb Japánban.


Akadake visszavágó

Egy pár hete megpróbáltam már egyszer megmászni a Yatsugatake legmagasabb csúcsát, ám akkor a hágóvas hiánya és az átfagyott bakancs kifogott rajtam. De én nehezen viselem a vereséget, úgyhogy pár nappal később vettem egy eggyel nehezebb (és melegebb és keményebb) bakancsot, amire már hágóvasat is lehet kapcsolni. (Ő aztán az Akagin került tesztelésre.)


Az idő pénz

Azt mondjuk, az idő pénz, aztán a következő pillanatban már azt, hogy az idő az egyetlen dolog a világon, amit nem kapsz meg pénzért. Akkor most melyik? Az első állítás, miszerint az idő pénz, nekem egy egyenlőségnek tűnik, az egyenlőség meg, mint tudjuk, kommutatív, vagyis fordítva is ugyanúgy működnie kéne.

Szerintem működik is. Ha dolgozol, az időbe telik, és pénzt kapsz érte – bár itt felvetődik, hogy mi van azzal a pénzzel, amiért nem áldoztál közvetlenül időt (például a tőzsdén vagy kamatokból). És visszafelé szintén, mert a modern élet kényelmei, amik általában nagyon sok időt felszabadítanak, nem ingyen vannak. A vonat se, a gyorskaja se, sajnos az orvos se.


Yake-dake

Idén már alighanem a Yake-dake lesz az utolsó hegy, amit meg tudok mászni a japán Északi Alpokban. Amikor reggel megérkeztem a busszal Kamikochiba, a Hotaka már fehér volt…


Kirishima és Kaimon

Két hete aztán délre mentem, és megmásztam Kagoshima két hegyét: szombaton a Kirishimát, vasárnap a Kaimont.


Norikura

Félelmetes, hogy már egy hónapja volt, hogy megmásztam a második háromezresemet (az első a Fuji volt még évekkel ezelőtt). A Norikura a japán Északi Alpok egyik csúcsa, és bár 3025m magas, relatíve könnyű elérni a csúcsot.


Testsúly

Már két éve, hogy szinte minden munkanap este kondiba járok. Sokszor kérdezik, hogy miért? Nem fogyni, épp ellenkezőleg. Ha nem terhelem rendszeresen magamat, nagyon rövid idő alatt 55 kilós pálcikaember lesz belőlem.

Különösebb cél nélkül fogtam neki, mondván “csak cingár ne legyek.” Valahol aztán beállt a súlyom 70 kiló köré, és mivel a tíz kiló, amit felszedtem, (főleg) nem háj lett, azóta különösebb cél nélkül csak arra figyeltem, hogy rosszabb ne legyen.


Hong Kongban

Anno azért találtam ki, hogy Hong Kongba megyek az új évre, mert volt vagy húszezer lejáróban lévő mérföldem a törökökkel, és mivel eszemben sincs soha többé velük repülni, gondoltam, elhasználom mindet. Amiből végül nem lett semmi, mert a (különben kellemesen olcsó) repülő, amit találtam, “code share” járat volt (vagyis több légitársaság közösen üzemelteti), és ilyeneken nem lehet osztályt emelni utólag (amiről persze nekem senki nem szólt előre). Sebaj, majd legközelebb. A török mérföldekből meg rendeltem táskát-satöbbit szüleimnek, hogy legalább kárba ne vesszen.

Elvileg a tél közepe volt Hong Kongban, de ettől nekem még pólós idő volt. Kivéve talán új év éjszakáját, amikor azért a vállamra vetettem a pulcsimat. Helyiek párszor meg is jegyezték, hogy annyira azért talán nincs meleg (de igen).

Wan Chai


Rock in Japan 2017

Nyári fesztiválon még egyetemista koromban jártam utoljára – azt hiszem, a 2011-es Summer Sonicon (az se volt semmi felhozatal, az biztos). Persze nem-nyári fesztiválokra mentem azóta is. Írni nem feltétlenül írtam mindről, de az utóbbi pár évben minden Loud Parkon ott voltam, és akkor a két Knotfestről és Ozzfestről ne is beszéljünk.

Idén viszont, hogy már állást is váltottam, végre tényleg hosszúak a hosszú hétvégéim, végre bekerült a “szabadság” a szótáramba, és még a lelki erő is megvan. Így “hirtelen” (nem volt hirtelen) elhatározásból egy jó barátommal elmentünk a Rock in Japan első felére augusztus elején.


Felmondok

Már az első hónapokban sem tetszett ez az anime üzlet. Nem mondom, hogy rühellném, de nem akarnám ezt csinálni még évekig. Nagyon nem jó, hogy éjszakába nyúlóan kell ott ülnöm a stúdióban, csak mert az animátorok akkor végeznek a határidős melókkal. Ráadásul ez a jövőben sem változna. A producerek és még az aktatologatók is félelmetes időket húznak le, gondolom az ő esetükben már félig megszokásból. Aztán furán néznek rám, amikor fel merem vetni, hogy ha végeztem már a feladataimmal, akkor feltétlen ott kell-e malmoznom még plusz három órát.

Egy barátom, akinek valamiért nagy meggyőződése, hogy én zseniális programozó vagyok (pedig) meghívott a céghez, ahol dolgozik. Az utolsó interjúkon is túljutottam a múlt héten, és a minap kaptam az értesítést, hogy akkor április elsejével kezdhetek. Én kértem, hogy akkor, mert nem akarnám az év végi prémiumomat kidobni az ablakon, ha nem muszáj, ráadásul a vízumom is márciussal jár le.

Van annyi kötelességtudatom, hogy a projekteket, amiken most dolgozok már végigcsinálom (ez is pont március környéke), aztán lelépek programozónak a belvárosba. Az egy dolog, hogy az új helyen nyolc óra egy műszak, nem tizenhat, de ráadásul szenior programozónak vettek fel, és rádupláztak a mostani fizetésemre. Kíváncsi vagyok, milyen lesz.