Este hat óra ötvenet “ütött” az óra, mire én hazaértem annyira, hogy megnézhessem az e-mailjeimet. Na ez a vicces. Rendben, mondjuk már itthon voltam kevéssel hat előtt, de akkor csak gyorsan megvacsiztam és ismét el kellett indulnom… ennyi.

De a sulinapom sem volt azért utolsó… az még rendben, hogy egy órán se bírják befogni a szájukat drága osztálytársaim, ezt már megszoktam… Főleg az utolsó két órám volt különösen rendhagyó: először is hatodikban egy fizika, ami már ott el volt rontva, amikor valakinek pajzán gondolatként felmerült az agyában, hogy oda rakja azt az órát – ugyanis se a tanár, se senki más nem veszi komolyan, és csak úgy tessék-lássék vannak fizikaórák, aztán még ilyen későre is berakni… öngyilkosság. Na mindegy, tanárnőnknek már megint nem volt valami fényes kedve (elég hangulatember a kicsike), úgyhogy az óra első felét én tartottam meg. Mit ne mondjak, élmény volt… egyre jobban meg tudom érteni, miért nem rajonganak értünk a tanárok.

Aztán meg biológia témazáró, hetedik órában, amikor már gondolkozni is alig van ereje az embernek, de azért logikus, hogy írjunk két hónapnyi feszített tempójú biokémia anyagból – ráadásul pont biokémia! Kevés dolgot rühellek jobban a kémiánál. Valószínű, hogy közepesre sikeredett, egy kis szerencsével még akár jó is lehet, bár ahhoz nem kis, hanem kifejezetten nagy mák és jóindulat kéne… Áldja az ég a nikotinamid-adenin-dinukleotid-foszfát kationt, meg azokat a címeres ökröket, akik ilyeneket taníttatnak középiskolában!