Én komolyan nem tudom, mi ütött belém mostanában. Meggyőződéses optimistává váltam volna? Ebben csak az a furcsa, hogy eddig egy furcsa, keserédes pesszimizmussal néztem inkább a világot. Lehet, hogy szerelmes vagyok? Na ne, arról azért csak tudnék én is, ez a világ nem a Battle Royale, hogy hatszáz oldal után jöjjek rá, hogy beleszerettem valakibe, észrevétlenül… Mondjuk az igaz, hogy megfigyeléseim alapján, amíg nem mondom ki, addig tényleg több öröm van benne. Úgy tűnik, a szavak valahogy elsorvasztják a szerelmet. Ha már rámondom, hogy igen, ez szerelem, akkor megfosztom önálló ideájától, amit addig tökéletesen ismertem, vagy legalább egy tökéletes részét ismertem, és ráhúzom ezt az elcsépelt, kopott, bár szép ideára mutató szót… Azt hiszem, valami ilyesmiről volt szó Böszörményi Gyula Gergő és a Táltosviadal című könyvében (439-441. o.), ahol az eltávozottak emlékéről vitatkoznak. De hogy is kötöttem ki itt? Ja igen, az optimizmusom: mostanában (szinte) minden napomat úgy zárom, hogy “na, még egy jó nap”. És ez fura. Hagyjuk.

Úgy tűnik, lesz melóm. Jó, webes állás, végre kihasználom majd úgy istenigazából a PHP-t, bár az igazi feladatok megérkezéséig szeretném már végre befejezni a KiltAntet. Egy küld-fogad metódus, és kész.

Jövő hét csütörtökön pedig meglesz első elméleti (közismertebb nevén kresz) órám, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy még a nyáron lesz jogsim. Egy csepp szerencsével.

Most pedig… Olvasok, japánozok és olvasok egy kört, aztán visszatérek, írok valamit, pl néhány sor kódot. A folytatást meg majd meglássuk.