Tegnap este a Nemzeti Színházban a Revans című előadást néztem meg iskolám néhány más “hozzátartozójával”. A színház is, a darab is tetszett.
A színházzal kezdem. Úgy gondolom, hogy nagyon jól van megcsinálva az egész helyszín ott a lágymányosi híd mellett: a művészetek palotája ott virít a közvetlen szomszédságban, és bár az épületegyüttes igencsak modern stílust tükröz, az olyan, nagyon hangulatos “kiegészítők”, mint a zikkurat, a labirintus vagy a hajóorr jóval emberközelibbé teszik a hatalmas építményeket. A mai olvasmányaim után (a káoszról szóló könyvet olvastam – még mindig) már valamilyen szintű fraktálosságot ismerek fel az emlékképeimben: a színház távolról is szép, közelről pedig ugyan az egész monumentális lényegét áttekinteni nem lehet, de felbukkannak olyan apróbb, szintén nagyon hangulatos, és együtt semmilyen általam ismert műfajhoz nem köthető elemek.
Azért a Revansról is kéne írnom valamit. Az Experidance táncegyüttes produkciójáról van szó. Ha valaki csak a lényegére kíváncsi: ez egy modern Lúdas Matyi feldolgozás, bár meg kell mondjam nekem ez jobban tetszett mint akármilyen más formája az eredeti történetnek. Az előadás közben mindenféle gondolatok átcikáztak rajtam, pillanatnyi emlékek, amiket a zene és a tánc hozott elő. Emlékeztetett Michael Flatley sztepbajnoki előadásaira (amit egy alkalommal volt szerencsém élőben is látni), a Mary Poppins film és a Monty Python művek humorára és még sok más mindenre is. Az este legsúlyosabb feladványát is megkaptam, ugyanis egy jelenet alatt Rimszkij-Korszakov Dongó című műve szólt, csakhogy én ennek az eredetijét nem ismerem, csak az At Vance féle feldolgozását, így beletelt vagy fél órámba, mire találtam valakit, aki tudta, hogy mi is volt az a zene. A címét legalábbis.
Aztán még az est koronázásaként ahogy kiléptünk a színházból szemünk elé tárult Budapest fél-látképe (azért csak fél, mert egyrészt nem magaslaton voltunk, másrészt egy HÉV-felsővezeték és hét építkezési daru látványa bezavart), a valószínűtlenül rózsaszín éggel a háttérben. Szép.
