Most vacsora közben – szokásomtól eltérően ugyanis ma, bár vasárnap van, vacsoráztam – egy azóta feledésbe merült gondolatfolyam (milyen furcsa, hogy angolul ez train of thought, azaz “gondolatvonat”) során felbukkant egy kérdés, ami viszont nem tűnt el. Ez a kérdés pedig az volt: vajon valahol, odakint a világban, van valaki, aki olyan, mint én? Nem úgy értem, hogy elmehetne a hasonmásomnak, hanem hogy az érdeklődésünk szinte teljesen azonos. És igen, mint gondolom rájöttél már, ez egy olyan bejegyzés lesz, amiben rólam lesz szó, méghozzá szép hosszan, ahogy egy “tartalmas irománytól” el lehet várni. Remélem, tényleg tartalmas lesz.

És ha már a reményeimet fejeztem ki, folytatom: remélem, hogy a fenti kérdésre “nem” a válasz. Egy kicsit ellentmondásos emberke vagyok, van egy olyan gyanúm. Nem hiszem, hogy aki a Sziget feszten találkozott volna velem először, mondjuk, amikor Vele üldögéltem egy domboldalban, feltételezte volna rólam, hogy én akár tudom is, hogy mi a PHP-ban a heredoc-szintaxis vagy a ternáris operátor. És mégis.

Ahogy gondolom az sem éppen egy hétköznapi dolog, hogy egy tizen-kevés éves srác építészeti lapokat olvas és spirálfüzeteket rajzol tele ház-alaprajzokkal. Márpedig ez is én voltam… Igaz, az utóbbi időben nem sokat rajzoltam ilyeneket, de azért amikor a Zorn-família házában a falon megláttam az épület alaprajzát, nem okozott gondot áttekinteni és megérteni. Amikor meg majd ott fogok tartani, hogy majd saját házam lesz, és talán még arra is lesz pénzem, hogy magamnak építsek egyet, akkor a tervező-építésznek már legalább tudok majd mutatni egy vázlatos tervet, hogy milyenre is gondolnék. Pontosítok: házunk, gondolnánk.

Persze ugyanez igaz lehet visszafelé is. Szerintem ha egy laikust megkérdeznek a “programozóról”, a figuráról, ami megjelenik a szemei előtt, ha ezt a szót hallja, akkor egy sötét szobában nyolc monitor, négy félbehagyott pizza és negyvenliter kóla között görnyedő százötven kilós véglényt fog leírni (bocs, ha ezzel megbántottam valakit). Az, hogy egy programozó talán koncertekre jár, délutánonként nem csak a képernyőre mered, hanem a barátaival találkozik már meglepő. Vagy tévedek?

És szintén tévedek azzal, hogy ha egy punkkoncerten megkérdezek egy jelenlévőt, hogy mikor olvasott utoljára el egy könyvet az olvasás élvezetéért, akkor jó eséllyel vagy kiröhög, vagy ezzel egyenértékű nemleges választ ad? Csak az én szememben nem blaszfémia, ha egy koncert előtt elolvasok húsz oldalt a Kim-ből (csak azért hozom ezt példának, mert ezt olvasom most)?

Most már remélem mindenki kezdi sejteni, mire akarok kilyukadni. Attól mert valakit érdekel valami, miért kellene az illetőnek beszűkülten csak azzal foglalkoznia? Azért, mert ma megírtam egy munkamenet-alapú azonosító scriptet (erre a szóra sajnos még nem tudok jó magyar megfelelőt), már meglepő, ha holnap – vagy valamikor – benézek a barátaimmal egy korcsmába egy sörre? Ha tegnap reggel elolvastam két fejezetnyi mangát, és puszta kedvtelésből tanulok japánul, már csak rózsaszín hajú, csicsergő szusievő feminin lény lehetne a barátnőm?

Márpedig nem az. Szeretlek, Sors! Meg aztán, utálom, ha beskatulyáznak. És teszek is ellene. Kíváncsi vagyok, kinek sikerülne mégis…

Még így a végére egy remény, hiszen “három a magyar igazság”: remélem, sikerült értelmes, elolvasásra érdemes dolgot írnom nektek.