Semmi nem lehet abszolút. Ez egy olyan dolog, amiben történetesen biztos vagyok – lehet ez az egyetlen abszolút igazság? Bár a fizika törvényei is abszolút hatályúak próbálnak lenni, egyelőre még úgy érzem, nem tartanak ott. Erre már rájöttem egy ideje – mármint nem a fizikai törvények tökéletlenségére, hanem az általam most hirtelenjében abszolút relativitásnak nevezett dologra – , viszont eddig valahogy nem volt érkezésem írni róla. Ma viszont az órám kék számlapjára nézve eszembe jutott megint, hogy mások ezt milyennek láthatják?

Nem arra gondolok, hogy valaki színvak, és pirosnak látja. Sokkal érdekesebb belegondolni egy kicsit mélyebb rétegben – azt hiszem, ide már a filozófia iránti érdeklődésem húzott le. Mert az rendben, hogy az óra számlapja fizikailag ugyanolyan színű – ez mérhető, a róla visszaverődő fény hullámhossza mindig hasonló lesz, tehát a színe fizikailag ugyanolyan. Viszont engem nem az érdekel, hogy egy kamera hogyan alakítja át #RRGGBB hexadecimális alakba a színt: engem az érdekel, hogy egy ember milyennek látja. És csak azt tudhatom, hogy én milyennek látom.

Más szavakkal: vajon más emberek tudatában milyen színnek jelenik meg az a kék? Legfeljebb akkor tudhatnám meg, ha valami taszító ezoterikus machinálással beletekintenék a másik tudatába… Nem tudhatom, mert a viszonyítási alapunk lehet más, és így a kapott változatok is mások. Lehet, hogy az a szín, ahogy én a kéket felfogom, egy másik ember tudatában pont a pirosnak felelne meg. És mégis, az neki kék lesz, mert ő mindig annak a színnek látta a kéket, és ennek megfelelően alakította ki a saját viszonyításait.

Mivel még mindig tartok tőle, hogy valaki egyszerűen színvaknak nevezné az ilyet, hozok egy másik példát is. Példákkal kell élnem, mert ezt a problémát megragadni és szépen megfogalmazni még nem tudom, így máshogy nem tudnám átadni nektek a gondolataimat, mint a példák körülírásaival.

Most éppen a Dream Theater egyik számát hallgatom, amit régebben, a “tízperces korszakomban” szerettem meg, a Ministry of lost souls-t. Mint a progresszív metál koronázatlan királyaitól megszokhattuk, vannak benne nagyon szép részek. Ugye a hangok abszolút dolgok? Persze, pont, mint a színek, vagy akármi más. Mire egy hang, egy kép, egy érzet eljut odáig, hogy az ember tulajdonképpen hallja, látja, érzi, addigra az már átszűrődött az emberi érzékszerveken, és egy olyan, ismeretlen működésű fizikai-szellemi átalakításon, amit a tudat felfogóképességének nevezhetünk. Ez után miért lenne meglepő, ha mindenhol más eredményeket kapnánk? Hogy a képes “lehet…” ne maradjon egyedül: lehet, hogy az a hang, ami az én tudatomban egy mély, kellemes, nyugtató hang, az egy másik embernél… Gond van. Ahogy a színeknél le tudtam írni, hogy ami az én tudatomban kék, az egy másik ember tudatában megjelenve az én tudatom beli pirosnak felel meg. De a kéknek és a pirosnak csak vannak tudományos meghatározásai: a fény bizonyos hullámhosszú tartományai. Viszont most rossz példákat hoztam, mert a “mély”, “kellemes”, “nyugtató” a relativitásnak egy még magasabb fokán áll. Ezt az ütközést már tudati szinten is lehet érezni. Úgyhogy akkor mondjuk vegyünk egy hangot a gitáron, vagy a lábdob “brummogását”. Lehet, hogy amiképpen ezek a hangok az én tudatomban “hallatszanak”, ha egy másik ember tudatában hallatszanának úgy, az számára lehet, hogy nem a gitár vagy a lábdob hangja lenne, hanem inkább a furulya és a hegedű hangja.

Attól tartok, hogy ez így érthetetlen. Viszont most még ennyi telik tőlem. Nagato is kimondta a Suzumiyában: hiába is tudja, hogyan kell azt csinálni, amit ő csinál, nem tudná megtanítani Kyonnak, mert az emberi nyelveknek nincs meg az ehhez szükséges kifejezőképessége. Mégis, hogy kéne nekem leírnom ezeket a dolgokat, hogy mindenkiben ugyanúgy jelenjenek meg, ha már akkor csak egy durva vázlatot adok ki a kezem közül, amikor a szavak kereteibe próbálom beszorítani őket? Kellemetlen…