Megj. Egy kicsit vallás-szempontú lett, de már nem változtatok rajta.

Az ember, mihelyt gondolkodni kezdett, természetesen elsők között önmagával kezdett el foglalkozni. Megpróbálta elhelyezni magát a világban, és bár ezzel még mostanában, így a huszonegyedik század hajnalán is gondja van sokaknak, már a barlangrajzok korában békésen elfogadták az emberek, hogy ők – bármily fájdalmas – nem a világ tetején élnek, nincs minden felett hatalmuk. A korok persze haladtak, így visszatekintve majdnem olyan gyorsan, mint ha csak egy magamfajta gimnazista életében figyelnénk a napok telését, de az ember önszemléletében talán még több változás következett be, mint egy kamaszéban valaha is fog.

Az utolsó korokig az ember mindig alárendelte magát valami másnak, csak hogy biztonságban érezhesse magát a világban. Az, hogy benne felébredt az öntudat, azt sugallhatta neki, hogy ez bármi mással is megtörténhetett: épp ezért félt a vihartól, félt a szándékoktól, amiket nem ismert. De mihelyt megszemélyesítette, istenné tette az iszonyú természeti erőket, és minden felfoghatatlant is velük együtt, már elég volt egy áldozatot bemutatni és őszintén könyörögni, hogy ne kelljen rettegni az árnyékoktól. Amennyit mi tudunk az őskori emberről, szint biztosan lehet mondani, hogy egyenrangúnak tekintette magát a világgal, talán pont azért is, mert kölcsönösen volt hatalmuk egymáson. Az ember felégethette az erdőket, de a tűz el is pusztíthatta őt. Benne élt a világban, nem mellette, nem fölötte… A sámánok tisztelettel vegyes félelemmel léptek be a szellemvilágba, amit szintén nem éreztek feljebbvalónak, egyszerűen csak egy másik létsík volt számukra – legalábbis mai szavakkal, szerintem, így lehetne ezt kifejezni. Valamiért nem érzem meglepőnek, hogy a felvilágosodás francia filozófusai annyira idillinek tartották ezt az állapotot – szerintem is az. De hiába is idilli, ha már csak volt…

Az őskorban ugyan még csak vallás volt, az ókorban már megjelent e mellé a filozófia is. Az ember kezdett tudatosan gondolkodni, nem csak olyan dolgokról, amik közvetlenül érintették a mindennapi életet, hanem ahogy kevesebb lett a gondja, úgy talált magának újakat, a filozófia mélyebb és mélyebb kérdéseiben. És mihelyt nem élt annyira a természetnek kiszolgáltatva, mint addig, már másképpen kezdett tekinteni a világra. A görögök kigondolták maguknak az isteneiket, akik szinte csak abban különböztek az emberektől, hogy istennek nevezték őket, és persze ezzel nagyobb hatalmuk is volt – de természetük teljesen emberi volt. Az ember már nem a természetet tekintette istenének, hanem a természetet is már emberi lényegű, de felette álló lények kezébe adta. Más szavakkal, a saját kezébe: amikor az egyiptomi fáraó istennek neveztette magát, ezzel elsöpörte a korlátot, és rábólintott, hogy a jövőben az ember azt tegyen a világgal, amit csak akar. Önmagát emelte a természetfeletti lények közé, ezzel a természetfelettit az emberek közé húzva.

A későbbi, korábban már említett hellenizált ókorban, a római birodalomban már szinte ugyanaz a szellemi környezet fogadta az abba a korba születőket, ami ma is fogadná őket: aki akar, hisz valamiben, de különben meg mindenkinek csak a lelkiismeretére van bízva, mit mer megtenni – csak a világi törvény korlátoz. A ma és az akkor között csak a technikai fejlettség és az a különbség, hogy most már még egy fokkal mélyebbre süllyedt az emberiség az istentelen világba – persze a nagy vallások szilárdan állnak talajukon, de ugyanúgy csak mentsvárak a világi gondolkodás mocsarában, mindenkinek, aki végre nem akar rettegve bolyongani odakint. Az ember a világ fölött áll, és mégis két lábban van beleragadva a sárba.

Átugrottam a középkort, pedig ez sem volt mellékes. Míg az ókor sokkal emberibb volt, mint a „sötét” középkor, de a középkor cserébe egy biztos talajt és viszonyítási alapot adott az embereknek: a kereszténység erkölcsi tanát. Úgy tűnik, szükségszerű lehetett a nyugati társadalmaknak (és ebben még az arab világ is benne van szerintem) azon a fejlettségi fokán átlépnie a monoteista vallás biztos alapjára, hogy továbbléphessen. Két-három évszázad eltéréssel jött létre a világ két máig is jelentős vallása, a kereszténység és az iszlám. Ezek ismét megadták a biztonságot: az ember a világba van kivetve, és az egy isten kegyeinek van kitéve. Az ember teste elértéktelenedett, lelke pedig egyenesen szent lett. Úgy sikerült megbékélnie a világ viszontagságaival, hogy egész életében a túlvilág tökéletességét látta a szemei előtt, ezt figyelte, amikor tette és tartotta az isteni parancsolatokat. És mégis, az ember valahogy elsikkadt abban a világban. Ott volt, hatalmas volt, tagadhatatlan, de valahogy a jelentősége nem volt nagy. Felelősséget nem vállalt semmiért, éppen ezzel csökkentve az oly’ vágyott érdemeit.

Aztán amikor meg a vallás jelentősége kezdett el satnyulni, és az ember újra az anyagi világra kezdett összpontosítani, akkor döbbent rá újra (és ez van mostanában), hogy nem olyan egyszerű a saját útját járnia. Hiába is tudja már, hogy a fény sebessége nagyjából egy láb milliárdod másodpercenként, és hiába is térképezte fel a világnak néhány valóban alapvető törvényét. Ahogy nő a világ, úgy érezzük meg, hogy mi meg egyre kisebbek leszünk benne. És hiába minden tudás, egy ember soha nem lesz mindenható. Van egy ugrás, amit nem szabad megtenni, ez pedig a véges és a végtelen közötti váltás. Mi az ember szerepe a mai világban? Él és túlél, ahogy tud. Belülről nem tudok olyan szépen megítélni egy kort, mint külső szemlélőként. Amikor elmerülök egy világban, legyen az a római kor, ahogy azt Móra lefesti az Aranykoporsóban, legyen az a Hegedűs Géza-féle Az írnok és a fáraó óegyiptomi királysága, belülről nem rajzolódik ki olyan szépen a rendszer, mint ha már visszatekintésként csak a vázlatát nézem. Persze a részletek elhamvadnak, de azokat ilyen távolról még nehezebb lenne kivenni, mint közelről követni. Majd ötszáz év múlva, amikor valaki egy ásatáson vagy egy múzeumban megleli ennek az írásnak egy maradványát, majd akkor lehet valamivel teljesebb képet alkotni az emberről a mostani korban.