Most kedd délutánig előreláthatólag ez az utolsó… na jó, inkább úgy írom, hogy kedd délutánig most nincs betervezve ehhez hasonló hosszabb lélegzetvételű iromány. Sőt, lehet, hogy csak szerdán, mert elvileg ezt csak jövő szerdára kellett volna megírnom (tehát ez jött volna kedden), csak tegnap olyanom volt, hogy megírtam. Most pedig a vacsora előttem lebegő álomképével elmémben folytatom a Vagy-vagy című szépséget.

Amikor az első ember meghalt, nagyon meglepő lehetett a vele élőknek, hogy bár nem változott a testén semmi, mégsem él már. Ebből egyértelműen következett, hogy az élet valami nem-testi dologtól függ, ami a halálkor távozik földi porhüvelyéből, és ezt a dolgot nevezték el léleknek. Igazából azóta sem tudja senki meghatározni szabatosan, hogy mi tulajdonképpen a lélek, így mindenki kigondolhatja magának a neki legmegfelelőbb leírást.

Miért is ne lehetne az emberi szellem akár olyan, mint amilyennek a kereszténység a maga istenét elgondolja: három, és mégis egy – megkockáztatom, hogy talán ez a keresztény vallás egyik legnehezebben felfogható (ha egyáltalán felfogható) tanítása. Ugyanezt mondom én a szellemről, három, és mégis egy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek helyét átveszi a Tudat, az Ösztön és a Lélek. Ezek együtt alkotják az emberi szellemet. A váratlan ebben a felsorolásban nyilván az ösztön, amit általában testi dolognak tartanak. Valóban így is van, az ösztön az, amit a szellem a testtől kap, a szellem legalacsonyabb formája, ami a kapcsolatot tartja a testi működésekkel. Amíg a tudat működik, a másik kettő a háttérbe szorul – ilyen, amikor ébren vagyunk; ha álmodunk, ott már a lélek veszi át az uralmat, és a tudat beleszólása nélkül képzeleg; szélsőséges helyzetekben, amikor a túlélés a kérdés, már nincs tudat, nincs értelem, ott a szinte állatias ösztön veszi át az irányítást. A tudatot azért hozza létre a lélek, hogy a világgal, az ösztönt pedig azért, hogy a testtel kapcsolatot tarthasson. A gond, hogy még soha nem haltam meg, így nem tudhatom, hogy a halál után van-e az eltávozott léleknek öntudata, vagy ösztöne. Igaz, ha nincs, akkor hiába is gondolnék rá, mert öntudat nélkül emlékezni sem tudok. Ilyen szempontból empirikusan még nem nyert bizonyítást az elméletem, de inkább most még nem próbálnám ki, hogy vajon igaz-e: egy gyakorlatban átélt halál megerősítheti vagy összezúzhatja, de én ezt az ismeretet már nem tudom majd átadni a még élő embereknek – legalábbis ha még akkor is olyan hévvel lépnek kapcsolatba az eltávozottak az anyagi világgal, mint mostanában. Ugyanakkor az is lehet, hogy a lélek nagyon is vissza akar térni az anyagi világba, hogy megoszthassa a tudását az emberekkel, viszont senki nem szól neki, hogy ez a folyamat úgy zajlik, ahogy Platón elképzelte: át kell kelnie a Léthén, hogy mindent elfelejtsen, aztán a Démiurgosz belezárja őt egy életre egy születendő gyerek testébe.

Apropó Platón: bár Szókratész szájába adja szinte minden tanítását, mégis neki tulajdonítják azt az elképzelést, hogy a lélek az az emberi valónk lényege, ami megszabja, miként viselkedünk. Már ő is úgy gondolta, hogy a lélek a lényünk anyagtalan, örökkévaló része, ami ha a testünk meghal, később újabb testekben születik majd újra, és mellesleg, a hármas számmisztikát erősítendő, három része van. Ezek a logosz, az értelem, a thümosz, az érzelem, és az érosz, a vágy. Az értelemre Platón a kocsis hasonlatát alkalmazta, aki a két lovat, az érzelmet és a vágyat erős kézzel tartja az egyensúly érdekében, és mindezt a tiszta logika szabályai szerint teszi. Az értelem a lélek legfőbb, isteni része, és igazából ez halhatatlan. Amikor a lélek beleköltözik a testbe, akkor csatlakozik hozzá a halandó lélek, ami áll az érzelemből, vagy a bátorságból, és a vágyból. Az értelem a fejben lakik, az érzelem a mellkasban, a vágy pedig – ugyan hol máshol – az alsótestben. Ha valami nem úgy történik, ahogy kéne, és az értelem nem tudja megfékezni a két másikat, akkor kezdődnek az ember életében a gondok. Ha a bátorság tör ki az értelem uralma alól, akkor már nem a dicső bátorságot fogja teremni munkássága, hanem a görögök által a legelvetemültebb személyiségvonásnak, és legsötétebb bűnnek tartott hübriszt, a túlzott büszkeséget, elbizakodottságot, amit rengeteg társadalmilag rossz cselekedet forrásaként azonosítottak, és gyakran halálbüntetéssel sújtották. Igaz, a szemükben a hübrisz következménye volt az erőszak, lett légyen az különösebb ok nélküli agresszivitás, vagy a nőkkel szemben elkövetett bűn, ugyanúgy, mint a köz- vagy templomi tulajdon elrablása. Démoszthenész beszédei között is találhatunk két példát a hübriszra, de ezekre most inkább nem térnék ki. Az is megeshet, hogy a vágy szabadul el, ekkor esik az ember a hedonizmus bűnébe – a görögök ezt tartották a vad ősállapotnak.

A lélek azonban, ha meghal, hiába is élhetne az ideák tökéletes világában, valamiért visszatér a földi életbe, újjászületik. Mintha ismerős lenne ez a gondolat valahonnan, ez a lélekvándorlás: a távol-keleti vallás-filozófiákban (ott nem igazán lehet elkülöníteni egymástól életfilozófiát és vallást) nagyon hasonló elképzelést vallottak, vallanak a halál utáni eseményekről. A Buddha úgy tanította, hogy semmi nem állandó, hanem inkább a változás folyamatában van folyamatosan; minden mulandó, és nincs maradandó állapot, és ez érvényes az emberre is: nincs állandó lelke vagy elméje, amit mi “én”-nek érzünk, az valóban csak egy érzet, ami ahhoz az örökké változó, létezőhöz tartozik, amik valójában vagyunk. Az állandó csak káprázat, és ez a káprázat minden emberi konfliktus gyökere. Amikor az ember meghal, a test és az elme szétbomlik, és ha az elme még ekkor is az állandóság káprázatában él, visszahullik a földre, és beleszáll egy új születő lénybe. Az embernek három elméje van, a nagyon finom elme (ez a “finom” kifejezés nagyon ismerős lehet Démokritosz atomelméletéből, ahol a lelket a legfinomabb, apró atomok alkották, és a gondolatok ezek rezgéseiből alakultak ki), ami nem bomlik el a halál idején. A finom elme, ami a halálban elbomlik, és az álmokért, a tudatalattiért felel, valamint a durva elme, ami még a finom elménél is mulandóbb, mert míg az csak a halálban hullik szét, ez már alvás közben is megszűnik létezni. Viszont a buddhisták szemében a test nem egy olyan megvetendő dolog, mint ahogy azt például a kereszténység szélsőséges követői vallották (gondolok én itt most a cilicium-viselő, önostorozó szerzetesekre és apácákra) – a Buddha erre is rájött a megvilágosodásakor, ugyanis addig ő, mint útját kereső ember, az aszkétizmust is megtapasztalta, és felfogta, hogy a testre is szüksége van a léleknek, amíg ebben a világban tartózkodik; azt pedig nem emberi feladat eldönteni, hogy mikor van itt az ideje a távozásnak, erre csak a karmának van hatalma.

A kereszténység szemléletében a test ugyanis nem más, mint egy tökéletlen, tisztátalan élő tömeg, amit csak azért kell megbecsülni, mert Istentől kaptuk a földi életünk idejére. Ebben a szellemben gondolkodhattak a korai keresztények is. Később persze változtak a nézetek, a skolasztika korában Aquinói Szent Tamás például Arisztotelész elképzeléseit keverte el a keresztény nézetekkel. A régi görög ugyanis nem értett egyet mesterével, és a lelket nem egy független létezőnek gondolta, hanem a testi életünk lényegének. Ezt a kés példájával magyarázta: ha a késnek lelke lenne, az a vágás lenne maga, mert a kés lényege, hogy vágni tud. Ahogy a kés vág, úgy az ember is végzi a maga sajátos, különleges munkáját, ami Arisztotelész szerint nem más, mint a lélek értelemszerű – legalábbis nem értelem nélküli – tevékenysége. Mint Platón, ő is több részre osztotta a lelket, csak ő négyre: az értelmi oldalon a számító és a gondolkodó részre, az irracionális oldalon pedig a vágyakozó és a tápláló részre. Ez viszont csak nagyon vázlatos összefoglalás egy olyan filozófus esetében, aki külön könyvet szentelt a léleknek.

Vajon mi lenne, ha valami váratlan tudományos felfedezés folytán bebizonyosodna, hogy a lélek valójában csak egy különös működése egy apró idegsejt-csoportnak valahol az agyunk hátuljában, és így amikor megszűnik az életműködésünk, és ezek leállnak, megszűnünk. Nincs lélek, csak az öntudat, amit a legösszetettebb érzékelésnek lehetne ilyenformán nevezni, nincs semmi a halál után, hiszen az, amit mi “én”-nek nevezünk, nem más, mint egy bizonyos szabályok szerint cikázó potenciálingadozás a neuronok sejthártyáján. Kiábrándító, nem? Ha ez megcáfolhatatlanul így lenne, a vallások széthullanának, hiszen mindnek a lényege, hogy az embereknek valami célt adjon, valami útmutatást arról, hogy mire kell számítaniuk a halál után, ami elkerülhetetlenül elér mindenkit. Vagy mégsem? A halál gondolata egy, az idők kezdete óta folytatott indukciós tapasztalati következtetés: abból, hogy eddig minden ember meghalt, még nem következik feltétlenül, hogy én is meg fogok. Akárkivel megeshet, hogy egyszercsak azt veszi észre magán, hogy nem tud természetes halált halni. A vallás persze nem filozófia, nem azért van: mint az anyuka, amikor nyugtatja kisfiát, amikor az halálra rémül egy új tapasztalattól; a gyermek “anya, mi az ott?” kérdésére nem azt mondja, mi az, hanem azt, hogy “ne félj!” – úgy nyugtat a vallás, miközben a filozófia a választ adja meg.