Egy írás a holnapi filozófiára. Annyira jó lenne egyszer mélyebben belemerülni a társadalomfilozófiába, de egyszerűen még nem találtam rá módot. Na majd valamikor…

Jó kérdés, hogy mikor tűntek fel az első utópikus elképzelések a történelemben. Hirtelen nekem úgy tűnik, hogy a legelső – bár ezt még nem nevezték utópiának – a bibliai Jelenések Könyvében található, ahol az evangélista leírja Isten városát. Később Szent Ágoston innen veszi a címet egyik legfőbb művének: De Civitate Dei, azaz Isten Államáról. Az utópia szó maga viszont jóval későbbről ered, egész pontosan az angol felvilágosodásból. Morus Tamás adta ezt a címet művének, ami így nyugodtan tekinthető műfajteremtőnek – még ha gyakorlatilag nem is volt az.

Ismét végigtekintve az államfilozófia történetén – merthogy az utópia ezzel nagyon szorosan összefonódó műfaj – látom már, hogy rosszul ítéltem meg a Biblia elsőségét. Már ötszáz évvel korábban ugyanis Platón írta azt a művet, ami Morus Tamás egyik fő ihletője, forrása volt, nevezzük, ahogy tetszik. Ez a mű az Állam volt. Ebben ő leírja, milyennek érzi az állam ideáját, vagy ahogy ma mondanánk fordítva, az ideális államot. Platón szerint az állam feladata a polgárok erényességre nevelése – sarkítva. Platón államában a vezető réteg természetesen filozófusokból áll, alájuk vannak rendelve az őrzők, a katonák, majd a polgári lakosság és mindenki más. Ilyen állam sehol nem valósult meg, még kísérletet sem tettek rá szerintem – még Platón is belátta később, hogy egy ilyen ideát, lévén idea, nem lehet megvalósítani –, bár a középkorban nagyon hasonló szerepet töltött be az egyház: egy filozófiai képzésben részesült elit réteg felügyelte a politikát. Igaz, Platón államában nyilván a filozófusok mind valóban bölcs, tisztességes emberek voltak, ami a középkori papi vezetésről egyáltalán nem volt elmondható.

Morus után viszont tobzódunk az utópiákban. Utópiát nem lehet nehéz írni, hiszen csak azt kell leírni, mi nem tetszik a jelenlegi rendszerben – gondolja nagy naïvan a laikus. Persze, ennyiből már valóban lehet egy könnyen eladható művet írni, és ha van benne kellő politikai demagógia, akkor még sikere is lesz a könyvnek. Viszont nyilván a filozófusokat, akik valóban a társadalom megújítására törekedtek, nem ilyen üres anyagi érdekek hajtották műveik megírására. Morus előtt Machiavelli volt az, aki társadalmi végleteket festett, aki A fejedelem című munkájában egyértelműen leírja a politika és a gazdaság gátlástalanságát: a siker minden eszközt szentesít. Morus végül is nem tagadja Machiavelli állításait, ő is azt mondja, hogy az új korral együtt járnak az új kor eszközei is. Ezt manapság is érdemes lenne észben tartania azoknak, akik újabb és újabb rendszerváltásokat követelnek. Amikor kapitalizmus van, az nem jó, mert igazságtalan. Amikor kommunizmus volt, az sem jó, hiszen az meg diktatúra. Nem azt mondom, hogy adjuk fel a harcot a tökéletes társadalomért, hanem tűzzünk ki olyan célokat, amiket talán el is lehet érni. Döntsük el, hogy mire van szükségünk, ne csak vaktában siessünk az újabb és újabb demagógiák karjaiba, akik kiutat ígérnek a jelenlegi keservből. Legalább azt nézzük meg, miért harcolunk teljes erőbedobással, nehogy aztán korábbi nézeteink ellen kelljen kiállnunk.

Bacon, a két filozófus Bacon közül a későbbi (1561-1626) és Francis keresztnevű, szintén írt egy utópiát – valahogy ez hozzátartozik a Baconökről fenntartott lázadó, kirívóan ellentmondó filozófus képhez. Utópiájának címe Nova Atlantis, azaz Új Atlantisz, ami már magában mutatja, hogy ez nem hétköznapi utópia lesz. És valóban: nem véletlen, hogy a csodálatos fejlettségű (mesebeli?) Atlantisz szigetét választotta az angol gondolkodó címnek – az ő jövőképe ugyanis nem a társadalmi egyenlőség és igazságosság álma, hanem, ahogy sokan írják, „a technika diadaláé”. Igaz, hogy nem volt annyira stabilan kidolgozva, amennyire azt az induktív logikai módszer felfedezőjétől (ha lehet ilyet mondani egy logikai módszerről) elvárhatnánk, de mégis egy érdekes társadalmat vetít előre. A technika fejlettségét akkoriban talán csak Da Vinci tudta igazán felfogni, aki hasonlóképpen, jós módra látta előre a jövő találmányait: a repülőgépet, a tengeralattjárót és társaikat. Nem volt annyira reformer, amennyire illett volna, alig lépte át a régi világrend küszöbét, hiába vallotta, hogy „a tudás hatalom”. Osztálytársadalom áll fenn az Új Atlantiszon, ahol csak a termelőerők óriási fejlődésének köszönhető, hogy virágzik a társadalom, hiszen különben a kizsákmányolás nem változott jottányit sem.

Az egyetlen utópia, aminek a megvalósítására komoly erőfeszítéseket tettek és valóban tömegek próbálták meg elérni, a kommunista elképzelés volt. Ez egy valódi társadalmi egyenlőséget megvalósító rendszer lett volna, ahol a munkás nincs alárendelve és kizsigerelve, mint az iparosodó és iparosodott társadalmakban, hanem éppen hogy ő a vezető. Talán ha Lenin végrendeletét megtartják, és nem kerül Sztálin hatalomra, talán akkor közelebb kerülhetett volna a világ ehhez az álomhoz. Így viszont minden alapja megvolt Orwellnek ’48-ban olyan végletesen pesszimista képet festeni a jövőről, amilyet az 1984-ben lefestett. Ő már látta, hová jut az oroszok kommunizmusa, és a jövőképe sem bizonyult sajnos nagyon elhibázottnak. A filozófiai hátteret a kommunizmushoz Marx és Engels gondolatai nyújtották. Ők alapjaiban vetették el a vallást, lévén a materialista Feuerbach „tanítványai” (legalábbis Marx). Viszont alig több mint száz évvel Morus Tamás után egy német teológus, Andreae, aki mellesleg a rózsakeresztesek egyik irányadó művét is írta, vetette papírra az ideális államról alkotott képét. Ő Marxékkal ellentétben és korának megfelelően egy keresztény államot képzelt tökéletesnek, pontosabban egy tudósokból és művészekből álló, mélyen vallásos, mégis demokratikusan működő várost. Alig később sikerült valahogy Campalennának is kiadatnia utópiáját, a Nap Városát, miután szabadult a börtönből, ahova eretnekség vádjával zárták. Platón munkássága nagy hatással volt rá, ezt mutatja legalábbis, hogy művét párbeszédes formában írta, és nagyon emlékeztet az ókori görög gondolkodó Timaeusában lefestett Atlantiszra. Akárhányszor is került összetűzésbe Campanella az egyházzal, mégis egy vallásos államot tartott ideálisnak, a közvetlenül isteni vezetés alatt álló úgynevezett teokráciát. Az ő változatában nemcsak vagyon-, de asszony- és gyerekközösség is volt, ami valljuk meg, még a mai világ „elzüllött” nyugati társadalmának is egy kicsit „meredek” elképzelés.

Bacon után nem sokkal angol földön élt egy materialista filozófus, bizonyos Hobbes, aki egy cseppet paradox módon egy bibliai lény, a Leviathán nevét választotta utópikus műve címéül. Végletesen geometriai gondolkodásában az állam egy mesterséges test, amit az emberek a társadalmi szerződéssel hoznak létre. Erre azért van szükség, mert az ember élete különben „társtalan, silány, veszélyes, állati és rövid”. Szerinte az embernek éppen ezért hajlandónak kell lemondania vágyairól, ha mások is ezt teszik a béke és így önmaga védelme érdekében. Mivel általános bizalmatlanság él Hobbes elméletében, az emberek egyszerre mondanak le a jogaikról az uralkodó javára, így valamivel biztonságosabbá téve az életet mások és így önmaguk számára is. Éppen ezért nincs joga szerinte senkinek lázadni az uralkodó ellen, kivéve, ha az uralkodó, akit Hobbes Leviathánnak nevez, nem a béke és a biztonság megőrzése érdekében cselekszik. Ami furcsa, hogy a mű második felében az is le van írva, hogy ha az uralkodó ellentmond Isten törvényének, az legalább olyan ok a trónfosztásra, mint a társadalmi szerződés megszegése. Ez mondjuk egy materialistától elég furcsa elképzelés, nyilván ezért is nem beszélnek róla annyit, amennyit érdemes lenne…

Hol van vajon az igazság? Utópia földjén, nyilván: sehol sem. Tökéletes egyenlőséget akarnánk? Nyilván mindenki volt már úgy, hogy néhány emberrel semmi szín alatt nem vállalt volna közösséget. Ha nem akarunk egyenlőséget, akkor mi lehet rendező elv a társadalomban? A hasznosság? Milyen szempontból? Az a hasznos, aki megtanítja a gyereket olvasni, vagy aki megsüti a kenyeret? Ha nem a hasznosság, akkor mi? Az erő? Nyers erőn alapuló társadalom talán még valamikor Afrikában lehetett, akkortájt, amikor lemásztunk a fákról. Az utópisták többnyire életük derekán jártak, mire megalkották azokat a műveket, amiket később az utókor egy pöccintéssel összezúzott. Majd ha egy esténél valamivel több áll rendelkezésemre ezt végiggondolni, talán kiötlök valami olyat, amit nem zúzok össze már én.