Japán, megint. Június tizenhatodika a jelentkezési határidő az öt éves egyetemi képzés pályázatra, amit a MEXT hirdet. Gondolom egyértelmű, mi a kérdés: menni vagy nem menni?

Olvastam róla jót is, rosszat is… És éppen ezért nehéz: ha csak rosszat vagy csak jót hallottam volna róla, könnyű lenne dönteni – így viszont egy magamfajta döntésképtelen egyénnek ez azért egy kicsit meredek. Öt év tényleg nem az, amit az ember szívesen elpocsékolna valami olyanra, amit később élete legpocsékabb éveinek nevezne. Lássuk a tényeket: érdekel a hely; régebben oda meg vissza voltam, hogy kimehessek – azóta (gondolom egyértelmű) egy kicsit mérséklődött a helyzet (meg én is); egy hónapom van eldönteni, de jobb lenne minél hamarabb, hogy a vizsgákra fel tudjam ébreszteni igencsak szunnyadozó (és igencsak sekélyes) japántudásomat; ha kimennék, akkor nem informatikusnak, mint ahogy itthon jelentkeztem, hanem nemzetközi tanulmányokra (vagy valami hasonlóra), mert rájöttem közben, hogy az érdekel (jókor már, tudom – unokatesóm útja adta az ihletet) – ráadásul talán egy ilyen téren még könnyebben el is fogadnák a japán diplomát, mint mondjuk ha programozónak vagy tanárnak tanulok.

A problémásabb része mindaz, amit SeSam is írt. Teljesen idegen környezetbe kerülnék, és ebben a teljesen idegen környezetben érezném is, hogy teljesen idegen vagyok. A nyelvtanulással talán nem lenne gond: ha egy évig a gaidaion aktívan csak nyelvet tanulunk és ráadásul közben még japán környezetben is élnék, azt hiszem gyorsan belejönnék. A hellyel szerintem nem lenne bajom, ha csak egy kicsit is hasonlít arra, amilyennek mutatják és amilyennek elképzelem.

Azt őszintén remélem csak, hogy az ott szerzett diplomának legalább akkora értéke van, mint az itthoninak, legalábbis ilyen nemzetközi ügyekben.

És itt jön a leghúzósabb rész: öt év ott. Attól nem félek, hogy nem találok barátokat vagy hogy unatkozni fogok – bulit akárhol lehet találni (legfeljebb néhányszor megver majd egy punkbanda, amikor a kedvenc kocsmájukba merészelek európai lábban bulizni menni), és vészhelyzet esetén magamat is elég könnyen el tudom foglalni. Ami viszont tényleg egy nehéz elszakadás lenne, az a hat (tizenkét) év alatt összeedződött baráti társaság, és nem mellesleg a drágaságom.

Meg ami még: japánul egyetemre járni. A japánoknak könnyű: ők akkor már tizennyolc-tizenkilenc éve japán környezetben élnek (én meg egy), így fel sem merül, hogy gondot jelenthet a nyelv. Végiggondolom, hogy az itthoni egyetemi tanulmányoktól (prog info) mennyire tartok, mennyire tartanék itthon attól, amit ott kint tanulnék, és akkor négyzetre emelem, merthogy mindezt egy olyan nyelven, amiben relatíve teljesen új vagyok. Még csak nem is angol, amit már tíz éve beszélek (valamennyire), hanem japán. Soha nem volt japántanárom.

Na ez az én nagy gondom.