Emlékeztek, anno még tavasszal-nyár elején volt egy novellapályázat, amire írtam egyet. Na azóta se jeleztek semmit, amit én úgy értelmezek, hogy nem nyert. Úgyhogy itt van, tessék, olvassátok. Kritikákat várok (vagyis azt is írd le, ha nem tetszik).

Az utcán tovadübörgött a lóvasút. Az ablakon csakúgy, mint az ablakon túl a macskaköveken, az utcai lámpák sárga fénye tükröződött, és remegett betegen a délutáni záportól még mindig csillogó üvegen. Az ablak mögött pedig egy kis asztal mögött egy magányos ifjú ült és bámult mereven ki a világba, bár látni talán semmit nem látott belőle. Az ő figyelme befelé fordult, és próbált valami kis világosságot találni, valami kiutat az őt emésztő sötétségből. Mindhiába. Ugyan kivételesen alig lehetett hangot hallani a kávéházban, mégsem lelte a megoldást bánatára. Sőt, a csönd csak zavarta, úgy megszokta, hogy a törzshelyén állandó a zaj. A hosszú délutánok alatt, amiket ott töltött, szinte függővé vált: nem érezte már nyugodtnak magát a csöndben, nem találta gondolatait, hiszen most csak pár ember csevegett itt-ott. Körülnézett… Az egyik sarokban egy szerzetes, egy hamisítatlan csuhás ült, és valami számára (a magányos ifjú számára) ismeretlen lapot olvasott. A pulttól nem messze egy asztalnál két férfi beszélgetett, az egyikük – öltözékéből ez nyilvánvaló volt – gyári munkás, talán kommunista… A másikkal már nehezebb a helyzet, jól öltözött, ápolt középkorú úriember, akinek az arca mégis mintha nyúzott lett volna. Amott egy nagyobb asztalnál a szokásos kártyatársaság volt éppen elmerülve egy partiban – talán már megint pókereznek… Nem sok mindenkit ismert közülük személyesen, a nevét is csak egyikőjüknek tudta, akivel egy környéken lakott, így ha velük kártyázott, mindig együtt mentek hazafelé. Volt ott egy hölgyike is, aki meglehetős gátlástalanul fészkelődött az egyik kártyazsonglőr ölében – őt még soha nem látta arrafelé, így nyilván valami új szerzemény lehetett…

Szinte üres volt hát a kávéház, és néhány elvesztett kör utáni fájdalmas följajduláson kívül még a kártyázók sem sok szót ejtettek. Ez a csönd visszhangzott a fejében is, és egyszerűen nem tudott a saját gondolataival egyről a kettőre jutni. Csak ült és bámult és bámult és bámult, ki az utcára, ahol semmi nem történt, a megmaradt tócsák vize is megnyugodott már a lóvasút elvonulása óta. Ha meg tudta volna tenni, hát az ő nagy bánatát is ilyen csöndbe fojtotta volna – de az persze magában is teleharsogta vádjaival minden fél gondolatát, minden fél hangot, ami csak a fülét elérte. A kártyásoktól időnként fölhangzott egy-egy hördülés, ahogy valaki éppen egy royal flush-sel nyert el a többiektől tetemes összegeket – mint most is: a magányos ifjú kártyás ismerőse fölpattant az asztaltól, és elindult felé. Ezt ő minden érzelem nélkül, tényszerűen fogadta, és az önvádon kívül még mindig nem ébredt benne föl semmilyen gondolat.

– Öregem, neked meg mi bajod van? – csapott a hátára az a bizonyos kártyás ismerős. – Még egy pókerparti közepén is szemet szúr, hogy mennyire le vagy törve. Csak nem valami nő van a dologban?

– Ugyan mi egyéb? – válaszolt, miközben emberfölötti erőfeszítéseket tett, hogy valami mosolyféle bukkanjon föl az arcán. Sikertelenül. – Férfiember csak nő miatt szenved.

– Na regélj, mi történt!

– Ah, inkább ne is kérdezd… Nem szívesen idézem föl. Így is folyton csak azt látom magam előtt.

– Egy okkal több, ha már úgysem tudsz szabadulni tőle, legalább add ki!

– Tegnap egy mulatságban voltam, és, hogy is mondjam, elszaladt velem a ló egy csöppet.

– És az mióta gond? Ne mondd már nekem, hogy egy egyszerű berúgás ennyire megvisel!

– Nem a berúgással van gond, bár már kezd abból is elegem lenni. Zavar, hogy lerészegedek, aztán olyan dolgokat kezdek csinálni, amiket megbánok, mihelyt kijózanodok – várakozóan pillantott a kártyás ismerősre, de az is legalább olyan várakozással várta a folytatást. – Nincs mit tenni, el kell neki mondani – gondolta magában. – Addig úgysem fog békén hagyni, és hátha tud valami megnyugtatót mondani.

– Volt ott egy lány a bálban, és igencsak összemelegedtünk – erre már persze fölcsillant az ismerős szeme, de még mindig nem mondott semmit. – A bálban szinte végig vele táncoltam, rengeteget beszélgettünk, és rengeteget ittunk.

A kártyás ismerős végre megtörte a csendet:

– Meghódítottad a leányzót?

– Mondom, mindketten részegek voltunk… Így valahogy nem az igazi még a csók emléke sem. Hát még ami utána jött…

– Mert mit csináltál vele?

– Pont abban a szállóban volt szobája, ahol a bált is rendezték, és miután kimerültünk a táncban, meghívott valami ritka italra, amiből „csak a szobájában van neki”. Én meg ugye már ittas voltam, a lábamon alig álltam, és vele mentem. A szobájában leültetett, hogy mindjárt hozza az italt, de…

– De mi?

– De amikor visszajött, – itt lehalkította a hangját – már anyaszült meztelen volt, és hamarosan utána én is. Utána meg képzelheted…

– És emiatt vagy ilyen bánatos? – kérdezte a kártyás ismerős értetlenkedve.

– Persze! Meg akartam őrizni magamat tisztán a házasságra.

– Ugyan már, ne légy ilyen maradi! Ez se több, mint egy csók!

Ez a válasz megdöbbentette. Erre nem számított. Így nem tudott tekinteni valami olyannak az elvesztésére, amiből csak egy van az embernek. Odakint a lóvasút zaja hallatszott. A kártyás ismerős is észrevehette a zavart az arcán, mert folytatta, mihelyt a kinti robaj elült:

– Csak nem valami vallásos maszlag miatt akartad „megőrizni magad a házasságra”? – kérdezte, gúnyosan hangsúlyozva utolsó szavait. Ekkor elment egy nő az ablak előtt és betekintett. Semmi különös nem volt odabent: az ablak előtt közvetlenül egy fiatal férfi magyarázott valamit szélesen gesztikulálva egy másiknak. Nyilván valami furcsát mondhatott, mert a sarokban olvasgató szerzetes fölkapta a fejét és rövid gondolkodás után elindult az ablaknál ülők felé. A nő nem látott egy ismerős arcot sem, hát továbbindult…

– Az is benne van – nem méltatta kritikára a kártyás ismerős maszlag megjegyzését, –de inkább a saját elhatározásomról van szó.

– Ah, légy rugalmasabb, ez a fiatalság, mikor légy bolond, ha nem ekkor?

– Soha, lehetőleg – szólalt meg egy csendes hang, a csuhás hangja a hátuk mögött. –Véletlenül meghallottam, miről beszélnek. Csatlakozhatok egy pillanatra?

– Persze, tessék csak – nyögte meglepetten a magányos ifjú.

– Nem szeretnék zavarni – mentegetőzött majdhogynem reflexből a szerzetes, – csak úgy hallottam, mintha vallási ügyekről vitáznának.

– Pedig semmi komoly, atyám – válaszolt gyorsan a kártyás ismerős, – csak a barátomnak – itt majdnem fölszaladt a magányos ifjú szemöldöke, de még időben meg tudta fékezni magát, – egy erkölcsi problémában a vallás nem tudott megfelelő segítséget nyújtani.

Majd fürgén folytatta, már a magányos ifjúhoz szólva:

– Szerintem, ha ennyire padlóra küldött, igyál rá még egyet, aztán már másképp fogod látni a világot – én mondom, meg fogsz világosodni!

– Szerintem nem fog – szólt közbe újra csendesen a szerzetes. – Az alkoholtól minden csak sötétebb lesz, tisztábban nem fog látni semmit.

A magányos ifjú hálásan pillantott rá, mert ő is így gondolta, csak éppen nem lett volna mersze ilyen kerek perec kimondani. A szerzetes folytatta:

– Ha ennyire komoly a probléma, hogy ilyen búskomorságba űzte, talán meg kéne gyónnia, nem gondolja?

– Nem tudom… Atyám, ön szerint mennyire súlyos bűn a paráználkodás? – a kártyás ismerős megvetően szisszent föl erre az egyházi kifejezésre.

– Nagyon, gyermekem. De ne ess kétségbe, ha meggyónod és hittel bánod, még a legnagyobb bűnök is megbocsáttatnak, mert kegyelmes az Úr.

– Persze, kegyelmes. A kegyelmes Úr akkor miért hagyta, hogy részegen lefektessen valami leányzót, amikor pedig szűzen akart házasodni?

Odakint ismét elrobogott a lóvasút, és egy új árnyék vetült rájuk, amint a távoli asztaltól a munkás-öltözetű férfi egyszer csak ott termett. A háta mögött már közeledett az az úriember is, akivel beszélgetett. A magányos ifjú erre már nem tudott mit mondani. – Először egy szerzetes, most meg egy kommunista? Kezdek népszerűvé válni – jegyezte meg csupán magában.

– Bizony ám, jól mondja! Semmiféle Úristen nem segít nekünk, saját erőnkből kell megélnünk! – szólalt meg rekedt, de erőteljes bariton hangján a munkás.

– Kérem, hagyjuk most az ilyen vitát – válaszolt a szerzetes. – Nem látja, hogy ez a fiatalember itt komoly lelkiismereti válságban van, mert ittasan olyat tett, amit különben nem tett volna? Maga mit szólna, ha maga élte volna át ugyanazt?

– Nem jelentene nekem semmit. Megtörtént, nem kell foglalkozni vele. Túl kell rajta lépni.

– Na de pont ez nem sikerül! – mondta a magányos ifjú elkeseredetten.

– Ah, ne legyen már ennyire maga alatt, elvtárs! – Ne elvtársazz itt nekem – gondolta magában a magányos ifjú. – A házasság semmin nem változtat, én mondom magának. Az egész csak a fajfenntartásról szól, hogy legyenek utódok, akik megláthatják a szocializmus dicsőséges kibontakozását!

– Azért a házasságban több is van annál! – vágott közbe a szerzetes, aki láthatóan egyre inkább kész volt egy „ilyen vitára”, amit az imént oly határozottan utasított el. – Isten által rendelt egysége nőnek és férfinak, hogy az Úr dicsőségére gyarapodjon a nép! Nem a maguk elvakult szocializmusa dicsőséges, hanem a mindenható Isten!

– Minden gond az egyház ostobaságában gyökerezik! – válaszolt pirosodó orcákkal a kommunista. – Ez a fiatalember is itt emészti magát, csak mert maguk kétezer éves eszméket tanítanak egy az egyben a mai embernek! Nem csoda, hogy működésképtelen, ha egyszer a Római Birodalomra tervezték és nem napjaink Magyarországára!

A szerzetes már válaszra nyitotta a száját, a magányos ifjú már várta az ingerült szavak előtörését – úgy tűnik, ez a szolgája az Úrnak nem volt túl gyakorlott indulatai megfékezésében, – de a szavakra magukra már nem figyelt. Ennek az volt az oka, hogy a korábban a kommunistával beszélgető férfi megérintette vállát, és elvonta a figyelmét. A háttérben föllángolt a sokadik vallásháború, de ő csak a nyúzott arcú mondandójára figyelt. Kint fölhangzott a lóvasút csikorgó robogása, de most szokatlanul gyorsan elhaladt.

– Ne is törődjön velük. Annyi józan ész sincs bennük, hogy akár csak fölmerülhessen a megegyezés lehetősége. Bocsánat, még be sem mutatkoztam – azzal kezet nyújtott a magányos ifjúnak. – Földváry Ádám vagyok, író.

A magányos ifjú fogadta a kézfogást, és szintén bemutatkozott.

– Tudja, lehet nagyjából húsz év köztünk, és mégis átéltük ugyanazt.

– Maga is ebben a cipőben járt? – kérdezte a magányos ifjú együttérzően.

– Sajnos igen, így történt… Egy elvaduló kollégiumi ivászaton, akaratom távollétében.

– És hogy tette magát túl rajta? Igazság szerint nekem már az öngyilkosság is megfordult a fejemben.

– Ne legyen bolond. Az öngyilkosság nem old meg semmit. Nem megnyugszik a lelke, csak megszűnik létezni a mi világunkban. Föloldozást csak önmagától kaphat.

– De mégis hogyan? – kérdezte a magányos ifjú. Most, hogy föllobbant előtte a remény szikrája, nem akarta elengedni. – Mit kell tennem?

– Nem vagyok én pap, hogy megmondjam magának, mit tegyen és mit ne. Egyszerűen csak rendezze le magában az ügyet. Ha meg ehhez egy gyónás föloldozása kell, hát legyen.

– Szóval azt mondja, hogy tegyek, ahogy a vallás diktálja, és gyónjam meg?

– Nem mondom. Nem hit kérdése, hogy mennyire bánja, mert a saját elhatározását nem tudta megtartani. Nem az bántja, hogy a tízparancsolatot megszegte, hanem hogy a saját fogadalmát lépte át – az utolsó hangokat már majd’ elnyomta a lóvasút zaja.

– És legközelebb már mit fogsz megfogadni? – kérdezte a kártyás ismerős. – Amiatt leszel összetörve, hogy átbújtál egy sorompó alatt? Vagy hogy eldobtál egy cigarettacsikket?

– Ne gúnyolódj vele, édes – szólt rá a kártyatársaságból a hölgyike, ahogy az asztalhoz lépett. – Inkább gyere vissza játszani, ha már ezek itt lelkiismereti problémát csinálnak egy egyéjszakás kalandból! Amúgy is egy ember híján vagyunk nélküled.

Az író csak a foga között szűrt ki egy rövid és megvető hangot, de ez is elég volt.

– Nekem cicceg?! – fortyant föl a leány. – Maga is csak azt szajkózta, mint a csuhás, hogy nincs jogunk kiélvezni az életet! Ugyan már, a testi örömök ugyanúgy járnak nekünk, mint a drágalátos lelki örömeik!

– Ezzel aztán segít rajta… – válaszolt kimérten az író.

– A lelkiismeret-furdalása majd elmúlik előbb-utóbb. A második ilyen esetet már föl sem veszi majd, nemhogy bűnnek érezze, a harmadik meg már olyan közönséges esemény lesz, mintha csak a mosdóba vonulna ki egy percre!

– Én nem akarom, hogy ez hétköznapi élménnyé váljon! – vetette ellen a magányos ifjú. – Ha még ez is elvész, mi érték marad az életben?

– Mit tudom én! – vágta ki magát a nő, majd a kártyás ismerőshöz fordult: – Gyere már vissza, ennek így semmi értelme!

A kártyás ismerős helyeslően mordult, mire ők ketten röviden elköszöntek és visszatértek a pókerhez. A kommunista és a szerzetes továbbra is hevesen vitáztak, de már alig volt föltűnő, mert közben érkezett még jó néhány vendég. A magányos ifjú az íróval átült egy másik asztalhoz, nyugodtabb légkörbe, de az hamarosan magára hagyta. Ismét csak ő volt, az ablak előtte, a remegő sárga fény a macskaköveken és a tovatűnő lóvasút…