Itteni idő szerint csütörtök délben már a koliban voltam – mit ne mondjak, első dolgom volt bevágódni a zuhany alá, mert már… Na jó, ezt nem részletezem inkább, hölgyolvasók is vannak (remélem). Az út eseménytelen volt, a szokásos repülős unalommal, olvasni se olvastam, zenét is csak a beépített kütyüből prüncögő jazzt, megnéztem a Skins harmadik évadjának záróepizódját (és jelentem, nekem tetszett) meg két filmet ami ment (Australia és Marley & I, mindkettő jó volt), meg persze próbáltam annyit aludni, amennyit csak tudtam, a jetlag elkerülése végett (bár ebbe az irányba nem olyan durva, tapasztalataim szerint), aztán egyszer csak közölte a kapitány, hogy húsz perc múlva akkor Tokyo-Narita következik. Le is szálltunk, még a csomagom is megkerült, pedig. Taxit küldött értünk az egyetem (Tokyo University of Foreign Studies (TUFS), 東京外国語大学（外大）), a román sráccal (még két lány jött onnan, sajnos nem tudnak magyarul) jöttünk egy kocsival, aztán (immár egyedül) jött a zuhanyos jelenet majd indulás is, regisztráció a helyi önkormányzatnál, utána meg már akkor ettünk valamit (azóta is mindig elfelejtem mi volt az, de mindegy is), és estefelé hazaértem és rövid bevásárlás után (csak kenyeret találtam ehetőt) kipakoltam mindent a helyére és zuhany ismét, ágy, alvás (eddigre azért már éjfél volt).

Kedden se volt rossz azért… Reggel mentem Pestre, találkoztam és búcsúzkodtam, Ai és Sors volt a három utolsóból kettő… (Bolyai (mint gimi) ügyben kevésbé volt vicces, mert hétfő este összefutottam a chicagoi cserés tanárnénivel, majdnem körbepörgőrúgtam… És ha már hétfő, vicces hogy indulás előtt az utolsó szám címe a last.fm statnál We will never die…) Este bátyáméknál voltunk, amikor is egy volt osztálytárs-kollegina közölte, hogy nem adott még valamit oda és ezt meg kell ejtenie. Úgyhogy sikeresen kijött Budaörsre és sikeresen el is tévedt ott, de a végkimenetel szerencsés lett (most is azt a cédét hallgatom, ahogy tegnap este is). Az éjszaka folyamán több smst kaptam, mint máskor egy hét alatt…

A reptéren kicsit csomagolni kellett, mert a feladott csomagom túlsúlyos volt, de szerencsére a vállfákon kívül minden befért a “kézipoggyászomba” (csak így idézőjelben, mert szerintem ha legközelebb megyek haza, az lesz az összes csomagom). Az útról már volt szó följebb. A reptéren összefutottam a többi magyar ösztöndíjassal (ők egy-két évre jönnek kutatónak vagy doktorandusznak), Frankfurtban is együtt unatkoztunk és beszélgettünk, amíg nem a gépen (sajnos nem egy helyre kerültünk). Apropó Frankfurt: majdnem két órát csúsztunk a felszállással. Poén volt. (Késni nem késtünk egy egész órát.) A kajához még annyit, hogy azért vicces pálcikával enni, hiába tanultam meg a múltkor a követségi fogadáson – egyszerűen fárasztó egy hatalmas tálnyi rizst azzal megenni, de azért egy-két pihenővel csak sikerül. De laktató, az biztos. Ma (itteni) három körül ebédeltem (most nem fogom átállítani a blog óráját, úgyhogy mindig otthoni idő szerint blogolok), és még nem vagyok éhes, pedig csak egy bentós kajáldában vettem valamit 500 yenért (egyelőre még ez tűnik a legolcsóbbnak).

Tegnap találkoztam Gergővel, aki tavaly jött ki az ösztöndíjjal, sokat segített és magyarázott-mesélt, van már Pasmóm (feltölthető utazókártya, úgy működik, mint otthon a kártyás telefon előfizetés), ma meg rohantam egy csomót, sikerült találnom sok jót, amit annyira nem volt egyszerű: tejet (meg kell tanulnom, hogy írják kanjival) és vajat, narancslevet (ha már ott voltam), elemtöltőt és konnektorátalakítót (hoztam otthonról is töltőt, de itt 110V a feszültség – persze nincs ráírva, hogy bírja-e és nem hiányzik, hogy meghaljon). Ez utóbbi kettőért el kellett utazgatnom egy másik “városba” (itt a Tokyo metropoliszban minden egyben van, olyanok ezek a városok, mint Pest kerületei – csak épp itt egy ilyen város akkora, mint egész Pest…), ahol volt szerencsém végre látni a tipikus tokiói tömeget, a hatalmas épületeket és a nyüzsgést. A vonat gyors és kényelmes, olyan, mint otthon a metró, és szerencsére amikor arra jártam, nem kellett tömörítőembereket dolgoztatni. A boltokban mindig nagyon udvariasak, de ennek én csak örülök, mert nagyjából megértem, mit mondanak (na meg vicces, hogy a bolt túloldalából is kiált az eladó a belépő vevőnek, hogy “irassájmaszee”). Apropó kiabál: a kichijoji-i (majdnem kicsidzsoni) megállónál (ahova az elektrokütyükért mentem) a bevásárlóközpontban (ahol sikeresen megvettem a múlt heti Shonen Jumpot, de holnap jön a friss, úgyhogy hehe!), ami sokkal piac-szerűbb, mint gondoltam volna, úgy próbálta két szomszéd bolt eladója egymást túlkiabálni, hogy már a tuniszi bazárokat juttatta eszembe.

Probléma szerencsére nincs, a japánokat elég jól megértem szerencsére, ha meg nem, megkérdem, nem tudnak-e véletlenül angolul… (Általában persze nem, de ma például a vasútállomáson a “jegyellenőr” (nem tudok rá jobbat) tudott pár szót, épp eleget.) Na még esetleg az, bár nem nyelvi, hogy a szobában fűtésnek csak a légkondi van, az meg a padlószintig már nem ér el, úgyhogy a lábam így este még két zokniban is fázik (nap közben meg ingben-pólóban lehet rohangálni szerencsére) – de az ágynemű jó vastag és meleg, úgyhogy legalább az álmom nem hidegrázással telik.

Most este a román és bolgár bajtársakkal mentünk felderíteni és hasonlók, azóta pedig (miután kivittem a szemetet a kukába – a szobában még csak egy van, és minden szemetet szelektíven gyűjtenek, és kuka is csak úgy van, inkább kiviszem azonnal, minthogy utólag válogassam) itt ülök és csak azért tápászkodtam föl az emailek mellől, hogy kezembe nyomjanak egy meghívót a tizedikén tartandó welcome party-ra. Most meg a blogot is letudtam, jöhetnek más irományai, miközben a Kaukázus énekli: “pörögni egyet a felfordulásban, és izgulni, ne legyek bálna Japánban”, aztán meg megpróbálom kideríteni a töltő (csak japán) leírásából, hogy lehet-e különböző elemeket egyszerre tölteni benne (az enyémben nem lehet) – eddig nem találtam a releváns helyen tagadó igét, úgyhogy reménykedek (kényelmes lenne, csak még nem tudom elolvasni).