Pénteken volt nagy parti, merthogy búcsúztatni kellett a kutató ösztöndíjasokat, akik most utaznak haza. Megadtuk a módját. Hajnalban kerültem ágyba, de megérte, mert sok jót beszélgettem. (Ruso csak kérdezte hogy ki volt az a lány akivel reggelig, dehát nem vagyok én olyan színű gatya. Burma felől érkezett (igen az a katonai junta uralma alatt álló délkelet-ázsiai ország) amúgy.)

Szombaton egy kicsit nyúzott voltam, szerencsére pingpongedzés nem volt, úgyhogy ágyban voltam nagyjából fél háromig (öttől). Utána hívott Huyen, hogy nem akarok-e menni tűzijátékot nézni Tachikawába, és hát nem is én lettem volna, ha nem megyek. Ott voltunk, szép volt, jó volt.

Vasárnap aztán reggel templom (aranyos, hogy a japánok szerint (is) olyan a hőség, hogy az istentisztelet egy egyetemi előadóban volt, ahol volt légkondi, de én meg pont hogy nem szenvedek ettől a melegtől, olyan mint az otthoni), majd ahogy hazaértem, kitaláltam, hogy én akkor elbiciklizek Asakusába olyan háromszögletű nádkalapot venni. Megjegyzendő, hogy a legrövidebb út a Google szerint harminc kilométer fölött van, én meg a belvárosban nem épp a legrövidebb úton mentem… Odafelé a vázba rúgva lehorzsoltam a bal bokám, úgyhogy hangulatosan véres volt egész úton. De odataláltam (közben félmeztelenül átbringáztam fél Tokiót), megvettem a kalapot meg még egyet s mást, aztán jöttem haza. Jöttem volna, csak nem tudtam merre, úgyhogy mindig nagyjából a nyugvó nap felé tartottam. Végül aztán sikerült megtalálni Shinjukut, ahonnan még elugrottam Harajukuba, hiszen ha már lúd, legyen kövér, meg mit számít még hat kilométer, hazafelé meg még Chofu egy kerületében belebotlottam egy bonodoriba (“bon fesztivál”, buddhista ünnep-féleség, hangulatos nagyon – kép megy menne (ha nem lenne teljesen homályos és elmosódott) flickrre), ahol megettem egy kis krumplit meg egy szusit aztán jöttem haza. Jó volt hazaérni, ahogy számolom, nagyjából nyolcvan kilométer lett. Még ilyet. (Persze jobb lenne jobb bringával…)