Nem vagyok Presser, nagyon nem, de a hétvégén a pingpongklubbal “elugrottunk” Oszakába. Péntek este indultunk, ami csak azért volt egy kicsit problémás, mert akkor volt Rado szülinapi bulija is. Viszont szerencsére késő éjszakai busszal mentünk, ami azt jelenti, hogy tizenegykor volt találkozó, és akkor még bőven volt idő indulásig. Így hát este volt módom többé-kevésbé kényelmesen bepakolni, rendet rakni és még a buliban is elverhettem több, mint két órát (kellemesen, amint azt egyes nagy sikerű, igen félreérthető fényképek is jelzik). Aztán irány Shinjuku, majd a busszal reggel nyolc körül érkeztünk Oszakába. (Nem vagyok következetes az átírásokkal, nem érdekel.) Az ottani egyetemig még utazgattunk egy ideig, de tizenegykor már játszottunk. (Mellesleg az a környék nem egyszerűen világvégefalva hangulatú, teljesen a semmi közepén, építkezések mindenhol.) Persze kikaptam mint a huzat, kivéve amikor szorosan, de jó volt, megérte. Délután elmentünk az Oszaka-toronyhoz vagy hogy hívják azt – itt esett le, hogy arról a környékről volt kép a most már majd’ harminc éves otthoni japánkönyvemben, és még mindig ugyanúgy néz ki. Nagyon otthonos hangulat, ugyanaz a lepukkant világ, mintha húsz éve megállt volna az idő. Este egy jó kis helyen éltünk társasági életet. (Meg találtam “Web designing” magazint, persze hogy megvettem.) A hotel meglepett, még borotva is volt (bár nem használtam, Oota senpai sikeresen felcakkozta vele a fejét, huszon-egynéhány évesen használt először nem-elektromos borotvát). Kicsit rossz időben indultunk Kiotóba, ahol volt hangulatvonatozás, eső, ebéd, empíriókriticizmus egymilliópicikrisztus ezer buddhaszobor meg út vissza Oszakába a csomagokért. Szereztem jegyet a sinkanszenre és este fél tíz körül már Tokióban voltam. Végigaludtam, nagyjából, mind a két és fél órát. 以上。