Szeretek utazni. Csomag nélkül. Ha tehetném, egy táskán kívül, amiben van egy üveg víz meg némi olvasnivaló, semmit nem vinnék magammal. Több napos utazásoknál ez nyilván nem működik, de akkor is a cél, hogy egy hátizsák elég legyen (és általában elég szokott lenni). Ha meg mégsem elég, akkor legfeljebb egy sporttáska. Bőrönddel akkor utazok csak, ha feltétlen muszáj, és ha magam utazok, akkor általában nem az. Kivétel persze amikor megyek haza karácsonykor, mert akkor általában annyi cuccom van, amit sporttáskával a vállamon cipelni már kényelmetlen, plusz a kemény bőrönd jobban is bírja a strapát a hordárok gyengéd kezei között. Attól nem félek, hogy kifosztják, mert nem rakok a bőröndömbe semmit, amit érdemes lenne elvenni. Persze, ha valakinek kell az az üveg csipkelekvár, vagy esetleg életük álma megkóstolni nagymamám egy sütijét, az már más tészta, de szerencsére erre még nem volt példa.

A minapi furcsaság után (értsd, lefeküdtem korán aludni, aludtam is eleget, és mégis egész nap kómás voltam) ma kipróbáltam ismét, hogy lefeküdtem egykor, és micsoda meglepetés, ugyanaz: fél nyolckor magamtól felébredtem, bár azért háromnegyed tízig még mindig sikerült újra és újra visszaaludnom. Úgy tűnik, teljesen megszoktam, hogy hat órát alszok, és nem is pihenem ki magam jobban, ha többet. Cserébe álmodtam finomakat, például snowboardoztam, amiben az a furcsa, hogy azt még nem próbáltam, de a képzeletem pótolta a hiányosságokat.