Ott voltam tavaly is, ott voltam idén is. Az idei iszonyat zsúfolt volt, sokkal de sokkal durvábban, mint tavaly. Az elején egy kicsit eltévedtem, és a rossz színpadnál vártam, hogy jöjjön a Zebrahead (közben meg valami tucat-indie szólt), úgyhogy annak a feléről lemaradtam, de az is nagyot ütött. Egész nap félmeztelenül toltam ráadásul, úgyhogy egész tűrhető színem lett már. (Plusz ha megyek futni a pályára, akkor is ledobom a pólómat, jobb az úgy.)
Az odaút tökéletesen eseménytelenül telt, végigaludtam. Egy kombiniben vettem egy háromdecis reishut (冷酒), elkevertem vízzel és be a táskába. A célállomásra érve tudatosult bennem, hogy most következni fog az órás sorban állás a fesztiválbuszhoz, úgyhogy inkább valami random sráccal fogtunk egy taxit, és már kettőnkre is olcsóbban jött ki, mint a busz lett volna. Érkezés után első dolgom volt venni egy fehér Summer Sonicos pólót, mert kivételesen volt nálam elég pénz rá.
A nap folyamán négy zenekar érdekelt összesen, a Zebrahead, a Maximum the Hormone, az X Japan és az RHCP. A Zebraheadről már írtam. A Maximum the Hormone-on nagyobb tömeg volt, mint anno a Szigetes Iron Maidenen, úgyhogy kicsit hátrébbről hallgattam. Rossz éppen nem volt, de eléggé meglepett, hogy nem a legfülbemászóbb, dallamos számaikat játszották, hanem ilyen random két perces zúzásokat, amik még otthon hallgatva is leginkább élvezhetetlenek, így meg főleg. Persze volt néhány sláger is, ami megmentette az élményt.
Amikor még a zenei gyűjteményemnek csak az alapjai voltak meg, akkor belehallgattam az X Japan valamelyik albumába, és egyszerűen unalmas volt. Ez nem változott azóta sem. Néhány számuk egész jól beindul, csak hogy aztán egy jó pörgős perc után újra lassú, bús melódiába süllyedjen. A koncert közben az jutott eszembe, hogy olyan ez, mint az Edda. A japánok mind ismerik, legendás zenekar, de a gyűjteményembe soha nem kerülne be. A koncert kellemes show volt persze, látszik, hogy profik. Meg nem is hiszem, hogy ezen a fesztiválon kívül valaha is eljutok még egyszer a legendás X Japan koncertjére (egyszer pont elég is volt).
A nap csúcspontja pedig a Red Hot Chili Peppers volt. Ezen már tényleg akkora tömeg volt, hogy a keverőpult magasságában már mozdulni sem lehetett, ráadásul valami barom berakott egy korlátot a tömeg útjába (így), úgyhogy még csak előrébb se lehetett menni (pedig lett volna hely). A koncert maga egyszerűen nagyszerű volt, rengeteget improvizáltak, Flea nem csak hatalmas basszusgitáros, te nagy arc is, ráadásul sokáig is játszottak, ráadásul csupa jó számot. Csak ezért megérte volna kiadni a belépő árát. Ráadásul az X alatt letoltam a maradékot a kis kotyvalékomból, úgyhogy eszembe se jutott nem élvezni a koncertet, plusz kezdés előtt dübörgött egyet a hangfalakból a Rammstein Mein Herz Brennt-je, ami nagyon jól felkészített. (A japánok meg csak néztek körülöttem hogy mit énekel a barom gaijin valami fura nyelven.)
A hazaút már annál kalandosabb volt. Kifelé menet összefutottam egy negyedéves klubtárssal és lány barátjával (inkább nem írom, hogy barátnője). A taxiállomást nem találtuk meg, úgyhogy sorakoztunk a buszhoz. Az utolsó vonatot el is értük sikeresen, viszont még az sem hozott el minket Hikonéig, megállt négy állomással korábban Yasuban. Szerencsére a szempáj egy cimborája eljött értünk kocsival, úgyhogy három óra előtt már itthon voltam. A srác amúgy nagyon nagy arc. A vonatúton meg a Feast for Crows-t olvastam, ami egész nap a táskámban gyűrődött, úgyhogy nagyon kellemes viseltes kinézete lett.
Az idei Summer Sonic is megérte a pénzt. Bár valahogy mindig hiányérzetem van, és elvágyok a Szigetre, vagy legalább a Fuji Rockra. Ez utóbbira mennék is, ha nem minden évben pont a vizsgaidőszakunkra esne.
