Négy meg öt az kilenc. Tegnap egész nap a belvárosban voltunk képzésen. Mivel reggel tíz előtt már ott kellett lenni, így volt módom kiélvezni a reggeli csúcs utolsó hullámait. Még szerencse, hogy nem egy órával előbb kellett menni, különben azt hiszem, találkoztam volna a híres-hírhedt fehér kesztyűs vonattömőkkel (így is alig sikerült bepréselődni). A képzés maga nem volt semmi extra, a standard üzleti etikett dolgokat (névjegykártya, ülésrend, telefonhasználat) vettük végig egy kellemes hét órás műszak alatt.

Mondjuk legalább az első felét élvezhetőbbé tette, hogy egy okinawai vendéglátós lány került pont mellém, úgyhogy nem kellett egész nap valami fél-idegbeteg bankárjelölt sráccal szenvednem (csak fél nap).

Este aztán a céges újoncok együtt beültünk valami helyre Shinjukuban, aztán a közelben sikerült csillagászati összegekért karaokézni. Ez utóbbiban csak az volt a vicces, hogy elvileg még alkudoztak is a srácok az árból, és még így is kétszer annyiba fájt, mint amennyiért nekem elfogadható lett volna.

Ma meg végre megjött a három fő bútorelemem, az íróasztal, az irodaszék és a könyvespolc – így már csak a konyhaasztal maradt (ami szintén érkezik majd pár napon belül, remélhetőleg. Plusz végre bekötötték a netet, így nem kell a telefonomról osztani. Magyarul: kezd lakottnak kinézni a szobám.